A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-13 / 15. szám

Q^bvák kerámia -va világkiállításra — Nincs. A Kisipari Szövetkezetek Köz-Pozdisovce, vagy ahogy azelőtt hívták — Pazdics kis falu a nagymihályi járásban. Külsőre semmiben sem különbözik a környező falvaktól, tipikus alföldi település: nagy, tágas porták, zsúpfedeles csűrök. A falu mindennapos télutói éltetét éli, még nem kezdődtek meg a tavaszi munkák, csak imitt-amott látni egy-egy trágyásszekeret. A falu közepén, a görög templom szomszédságában furcsa öreg épület hívja fel magára a figyelmet: egyik oldalán emeletes, a másikon ütött-kopott zsindelytető. Mellette azonban modern, emeletes épület áll, s az udvaron jókora karmos pajta. Senki sem gondolná, hogy itt készül a híres pazdicsi népi kerámia. Az egykori Erdődy-kastély vagy száz esztendővel ezelőtt leégett s megsemmisült az emelet fele. Már akkor sem volt valami nagy érték, történelmi emlék, Így hát gazdái megelégedtek azzal, hogy úgyahogy rendbehozták. Aztán változtak az idők, az Erdődyeket elsodorta a történelem vihara, a kastély meg itt maradt lakatlanul, elhagyottan. Nem sokáig! 1947-ben, a Népművészeti Központ kezdeményezésére és segítségével megalakult a fazekas szövetkezet, az aztán átvette a kastélyt, és berendezkedett benne. Most hát ez az épület a szövetkezet műhelye. Az egyik földszinti helyiségben Parikrupa mester dolgozik. A fazekas mesterség alig változott valamit évezredek óta, hacsak annyit nem, hogy itt például már villanymotor hatja a formázó konrongokat, és villamos kemencében égetik ki másodszor az agyagedényeket. Parikrupa mester éppen egy nagy, hasas vázát formáz a régi korsók mintájára. Először egyik kezéből á másikba csapdossa, meggyúrja ez agyagót, csak aztán teszi fel a korongra. Minden figyelme a munkáján, felpillantani sincs ideje. Két keze nyomán nyúlik, formálódik a szép sárga agyag. Aki nem látta, el sem hinné, hogy egy véiSugar György 'felvételei konyfalú, gömbszerü edényt így ki lehessen formázni agyagbői. Még néhány simítás, aztán fölkerül a váza nyaka — és kész a pompás váza. — Mióta dolgozik mint fazekas, Parikrupa bácsi ? — Bizony már harmincöt esztendeje. Tizennégy éves voltam, amikor először odaültem ai koronghoz. Apám volt a mesterem, nálunk a családban öröklődik ez a mesterség. — Milyen múltra tekinthet vissza a pazdicsi kerámiaipar? — Nemrég állapították meg, hogy idestova már négyszáz éves az itteni fazekasság. Állítólag német telepesek kezdték, de csakhamar átvette az itteni szlovák lakosság, és mint szlovák háziipar élt tovább. — Mik voltak az eredeti gyártmányok? — Használati cikkeket készítettünk még nemrégiben is: korsókat, fazekakat, virágcserepeket, 'tejesköcsögöket, egyszóval olyasmit, amire minden háznál szükség volt, mielőtt a zománcedényt nagyban kezdték gyártani. Bizony már azt hittük, hogy lassan fel kell hagyni a mesterségünkkel, amikor 1947-ben a Népművészeti központ kezdeményezésére elkezdtünk dísztárgyakat gyártani. Képzett iparművészek öszegyüjtötték a régi népművészet emlékeit, megállapították, hogy melyek ennek a vidéknek a jellegzetes formái, mintái, és ezeket felújították. Akkor alakult meg a szövetkezet is. ötven család élt abban az időben fazekasságbői. De az már csak tengődés volt. Magunknak kellett gondoskodnunk az értékesítésről, ami egyre nehezebb lett. Apám mesélte, hogy valamikor ponyvás szekerekkel, járták az országot, a vásárokat. Hetekig odavoltak, lejártak az Alföldre. Még az ón időmben is kirakodó vásárakon adtuk el a portékánkat. .— Ma már persze nincs szükségük ilyesmire. Kisipari pontja meg a Népművészeti Központ gondoskodik gyártmányaink eladásáról. — És mennyi az átlagkereset? — Ügy 1200 korona körül, de aki ügyes és igyekvő a 2000 koronát is megkeresheti. — Ezek a minták itt honnan vannak? — Ezek az én mintáiim — válaszol nem kis büszkeséggel Parikrupa mester. — Most éppen Brüsszelbe készítünk egy nagyobb tételt, mintegy hetven féle kerámiatárgyat. ; — Kapott már valamilyen kitüntetést a munkájáért? — Kaptam. Okleveles népművész vagyok, és már lem egy dijat nyertem. 1953-ban a bukaresti Világifjúsági Találkozón kiállított munkáméit laureátus lettem, 1956-ban pedig az országos népművészeti versenyen elnyertem az első és a második díjat, s még külön jutalomban ls részesültem — hogy csak a fontosabbakat említsem. — És van, aki a családban folytassa a mesterséget ? — Van. A fiam tizenöt éves, s már ő is itt inaskodik. Ügyes gyerek — csillan fel' a szeme —, még csak most ült nemrég koronghoz, de mér látszik rajta, hogy lesz belőle valami. — Több gyereke nincs? — Van még egy lányom, az pedagógiai középiskolába jár. A kastély egykori előcsarnokában nagyban folyik a csomagolás. Óvatosan papírba burkolják - a kényes kerámia tárgyakat, majd fanyanottal jól kibélelt ládákba rakják. Polaskó Mihály, a szövetkezet elnöke hiúz szemekkel vigyáz, nehogy egyetlen darab is sérülve kerüljön , a ládákba. Neim is csoda, amikor nem kis dologról van szó — a pazdicsi fazekasoknak kell reprezentálniok a szlovák népi kerámiaipart a Brüsszeli Világkiállításon. — Milyen értékű árut szállítanak Brüszszelbe? — A kiállításra küldünk 320 ezer s egy belga cégnek 52 ezer korona értékben. — Mikor kapták a megrendelést? — Még decemberben, azóta állandóan ezen dolgozunk. — Hány fazekasuk van? — Ma már csak huszonkilenc. Mikor megalakultunk, többen voltunk, de azóta néhányan elmentek más állásba. — S a földművesszövetkezetben ki dolgozik? — Hát akad ember azért ott is, meg aztán ott dolgoznak az asszonyok, a fazekasok feleségei. így mi is szövetkezetben vagyunk meg ők is. — És meg vannak elégedve? — Mér miiért ne lennénk? Tíz év alatt igazán meggyőződhettünk róla, hogy közös munkával mindig többre lehet menni. TARJÁNI ANDOR A"mig az agyagból váza lesz: Jól ki kell dolgozni az agyagot Az utolsó simítások a festéshez is nagy szakértelem kell