A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-30 / 13. szám

Egy izzó színekkel, csillogó haltestekkel, legcsodálatosabb élőlényekkel és a titokzatos mélyből áradó, szinte természetfeletti kékkel teli mesevilág képe tárult a francia mélyvízkutató Jaques-Ives Couteau elé, amikor 1936-ban Le Mouvillonnál először merült az Atlantióceán vizébe. Csak egy vízálló szemüveg volt az összes felszerelése. Azóta Cousteau, a halember, ahogyan az egész világon nevezik, húsz év alatt közel ezerszer merült a különböző tengerek hullámaiba. Izgalmas kalandokat élt át az óceánok legfélelmetesebb ragadozóival, a cápákkal. A tenger fenekén egyszer egy antik, időszámításunk előtti korokból származó görög gályára bukkant. Darabonként, deszkánként felhordta az egész gályát a szárazföldre. Egy 1944-ben elsüllyedt angol hajó maradványaiban találkozott Cousteau a legnagyobb hallal, melynél nagyobbat azelőtt még nem látott. Amikor a hajó bombákkal szétroncsolt lőszerraktárába mászott, felriasztott egy két méter magas és három méter hosszú szörnyeteget, mely nyugodtan elnyelhette volna az embert, előnyösebbnek látta azonban, hogy vad csapásokkal továbbússzon. Cousteau nem maradt sokáig egyedül. Bátor emberek társultak hozzá, többek között Frederick Dumas, Philippe Tailliez és mások. Csakhamar hatalmába kerítette őket a mélységek igéző világa. A mélységgel azonban csak nagyon ellenállóképes emberek tudják felvenni a harcot. Ugyanis minél mélyebbre száll le a búvár, annál jobban összenyomódik a levegő a tüdejében. 30 méteres mélységben már a tüdő gömbalakot vesz fel és a levegő elillan belőle. Még nagyobb mélységben a búvárt az a veszély fenyegeti, hogy bordái, mivel nem elég rugalmasak, eltörnek. Ezek az anatómiai körülmények arra kényszerítették Cousteaut, hogy csak kb. 20 métert merüljön víz alá, és itt is csak legfeljebb 2 percig időzzön. A három francia 1943-ig sokszor merült az Atlanti-óceán vizeibe, és izgalmas vízalatti vadászatokban rengeteg halat, rákot és egyéb vízi állatot zsákmányolt. Elért eredményeikkel azonban korántsem voltak elégedettek, Cousteau és társai többre törekedtek. Mégpedig arra, hogy eljussanak .70 méter mélységbe, vagy még ennél is tovább és megpillantsák azt, amit eddig emberi szem még nem látott. Furcsa, bizarr élőlényeket, halakat, amelyek soha nem jöttek a tenger felszínére, riasztó külsejű rákokat és polipokat, amelyeknek kartávolsága néha eléri a 8 métert is. Cousteau egyik találmánya, az ún. aquatüdő (vízitüdő), amelyet 1943-ban használt először, egy csapásra valósággá változtatta a legmerészebb álmokat. A vízitüdő három tartályból áll, és 150 atmoszféra nyomás alatt sűrített levegő van benne. A tartályok nyomásszabályzóval vannak összekötve. A szabályozó lehetővé teszi, hogy a légnyomást a test szükségleteinek megfelelően szabályozhassák. Ha például a víz nyomása erősebben nehezedik a búvárra, az aquatüdő automatikusan több levegőt szabadít fel a tartályokból és így kiegyenlíti a víz nyomását. A belélegzett sűrített levegő lehetővé teszi a csak búvárálarccal és gumiuszonnyal felszerelt búvárnak, hogy csaknem két órát tartózkodjék víz alatt. Ügy látszott, hogy a mélység világa most sa végképp feltárul a sportbúvárok előtt. Még nem ismerték azonban a veszélyt, melyet a tenger a bátrak számára tartogat. Szörnyűbb mint a cápa, amely különben nagyon ritkán támadja meg a mélységkutatókat. Ez a veszély hirtelen és váratlanul éri a negyven méternél mélyebbre alászálló búvárt. Elkábul, mintha részeg lenne és saját életét veszélyeztető értelmetlen dolgokra hajlamos. Cousteau így mesél erről: „Az első stádium egy könnyebb mámor (anasztézia), amely után úgy érzi magát az ember mint egy isten. Ha azt hiszi, hogy egy mellette elúszó halnak feltétlenül levegőre van szüksége, őrültségében képes arra, hogy kitépje a légcsövet a szájából, és odakínálja nagylelkűen a halnak." Ennek a veszélynek valószinüleg az ún. nitrogén-narkózis az előidézője, amely a központi idegrendszert bénítja. Az életösztön a „mélységmámor" által kikapcsolódik. A három bátor búvár 1947 nyarán olyan mélységbe szállt alá, amelybe ember még nem hatolt. Súlyokkal terhelve egy hajókötélen leereszkedtek a titokzatok szürkületbe. Az éles nyári napsugarak áthatolhatatlan sötétségben vesztek el. 70 méteres mélységben Cousteaun kezdett erőt venni a mélységmámor. A nitrogén utálatos íze izgatta a nyelvét. Őrült, groteszk gondolatok töltötték el. A tenger most úgy tűnt neki, mint egy óriási kék csarnok, amelynek sem padlója, sem mennyezete nincsen. Más képzetek nyomták el ezt a képet. Cousteau egy szörnyű gyermekkori álmát élte át mégegyszer. „Beteg voltam és ágyban feküdtem. Az a képzet gyötört, hogy minden a világban nagyon kövér, vaskos. Ujjaim olyanok voltak mint a kolbászok. Nyelvem mint egy teniszlabda. Ajkam óriásira dagadt. A levegő olyan volt mint a szirup. A víz körülöttem kocsonyásodott, mintha kocsonyalébe ültettek volna" — így ecsetelte később Cousteau benyomásait. 80 méter mélységben megváltozott a víz színe, és izzani, világítani kezdett. A fényárnyalatok úgy hatottak mint a távoli napkelte. A sötét rétegeken átható fénysugarak visszaverődtek a tenger fenekéről. Rendellenes eszmélete ellenére Cousteau elérte a 90 méter mélységben levő tengerfeneket. Itt minden puszta és vigasztalan volt. Csak itt-ott látott egy kisebb halom széttört kagylót. Azóta egyetlen egy embernek sem sikerült visszajönnie ilyen mélységből. 1947 őszén Maurice Fargues, Cousteau csapatából 120 méteres mélységbe merült, ahol egy jelzőtáblára felírta a nevét. Soha nem jött vissza a felszínre. A „mélységmámor" arra késztette, hogy a légcsövet kivegye szájából. Ott lelte halálát a sötétség birodalmában. A sportbúvárok nem kalandvágyból teszik ki magukat a veszélyeknek. Tudományos munkásságot folytatnak, és ezenkívül izgalmas, értékes filmeket forgatnak. 20 év alatt Cousteau 40 000 méter filmanyagot forgatott le. Hogy a halak életét minél jobban megfigyelhessék, a kutatók arra az ötletre jöttek, hogy egy öreg aknakereső hajót átépítsenek saját céljaikra. Továbbá összeállítottak egy löveg formájú vízalatti alkalmatosságot. Ez a szerkezet húzza a búvárokat óránként 5400 méteres sebességgel a halak mellett. Ilyen helyzetből filmezték a halak mozgását, és tréfából néha „ellovagoltak" 200 kilós teknősbékákon is. Az Indiai-óceánban lett a kutatóknak részük életük legsajátosabb élményében. Radarkészüléken keresztül lehallgatták egy hajócsavartól megsebesült fiatal bálna vészjeleit, amelyek az egér cincogásához hasonlítottak. Erre minden irányból bálnák tűntek fel, és megsebesült társuk köré csoportosultak. Csak akkor tűntek el, amikor vezetőjük felismerte, hogy már nincs segítség. A következő pillanatban 5000 méteres mélységből és 250 mérföldes távolságból cápák törtek elő. Előttük repülőhalak úsztak, a hátukon szívóhalak tanyáztak. Csaknem egy óráig köröztek a sebesült bálna körül. Hirtelen előbukott egy óriási kékcápa és belevágta szörnyű fogsorát a bálna testébe. Ez volt a jel a rettenetes vérengzés megkezdésére. Őrület szállta meg a cápákat, és sem puskalövések, sem pedig szigonyok nem tartották többé őket vissza. A víz vérs?ínre festődött. Milyen ösztön uralkodott ezeken a ragadozókon, hogy megfeledkeztek minden elővigyázatosságról? Cousteau bátor úttörő tettei miatt világszerte az ifjúság példaképe lett. Egy fiatal búvár a következőket írta neki: „Irigylem önt, Cousteau úr és nagyra becsülöm. Mint tengerésztiszt a háborús célokat félreállítva a béke ügyének szentelte magát. Szeretnék tagja lenni búvárcsoportjának, és olyan mélyre merülni, mint senki más azelőtt." És Cousteau magabiztosan kijelenti: „Még mielőtt az ember lába megérinti a holdat vagy a Marsot, leszállok a legnagyobb mélységbe. Talán hat, legkésőbb azonban tíz év múlva." D. L. Tavasz a hegyekben A téli hófehér palást szakad. Ezer a foltja. A hegyhát barna test gyanánt üdén villan alóla. Kristály-forrásban fürge víz csillog ... Törtet a völgybe, mint vándor, akit vágya visz az ismeretlen földre. Alélt erő zsendül. Megint fii zöldül, bimbó pattan; futó felhők kék résein kacsint a nap. Tavasz van! ZALA JÓZSEF 11