A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-23 / 12. szám

Megnyugvás CSONTOS VILMOS Idő gyógyította Sebeim kötését Lengetem kioldva, S elszórom a porba Ötven évem terhét. Szálló szellő sodra v idd el, mint a pernyét, Nyoma se maradjon, Ne láthassák rajtam. Míg vívtam a harcom, Hogy sebeket kaptam. Tie se rejtőzz, arcom: Tükrözöl a napban! Nézd: nyoma sincs, régen, Mikor az útszélen Magamra maradtam, — Hogy sírva jakadtam .,. Tükrözöl a napban, S ahogy beléd nézek; Meglátom magamban Az elfutó évek Szépre gyürüzését... Most hát lengetem, ím. Begyógyult sebeim Leoldott kötését. Lengetem, hogy lássák. Színét ne csodálják: Rá szivárgott vérem ... — Tükrözd ragyogva nap, Míg véle magomat Az őszbe kísérem . .. Mert közel már őszöm, — Csak egy hajításra, S a szép lombhullásra Lassan készülődöm, Las sem készülődöm ... árvaságra jutottam. 1894-ben jöttem fel Pozsonyba a vasúthoz. Persze csak kocsin, mert akkor még a Csallóközben nem volt vasút. — Hogy jutott be a vasúthoz? Hisz akkoriban az igen nehéz dolog volt. — Először csak krampácsoltam. Aztán fékező, később fűtő, a végén már kalauz voltam a Pozsony—Szakolcai vonalon. — Volt-e karambolja? — Eavre emlékszem csak. Katona-vonatot vittünk. A háború már a végefelé járt. Nagy volt a forgalom. Egy állomáson pihenő közben nekünk szaladt egy másik szerelvény. De halott nem volt. Egy katonát még én húztam ki a ráhullott csomagok alól. — A sérvet meg úgy kaptam, hogy egy asszony a mozgó szerelvényről leugrott. Én a földön elkaptam, nehogy a kerekek alá essen. Czére Zsiga bácsi még most is jól bírja manót. Kíváncsi vagyok, volt-e beteg? — Bizony betegeskedtem eleget. Most két éve is tüdőgyulladást kaptam. Igen súlyos volt. Még az a szerencse, hogy az egyik unokám' orvos — ő kezelt. 1920-ban elbocsátották állásából, mert nem tudta az államnyelvet. Az öt gyerek még apró volt, iskolába jártak. — Nehéz napok voltak azok — mondja. Alkalmi munkán voltak. A Duna-szabályozásnál követ raktam a tutajokra. És Mina néni — ahogy a jó szomszédok hívják — csak ül, mosolyog. Szemében örömkönnyek csillognak. Tréfásan megkérdem tőle: — Tessék már elárulni, hányszor vesztek össze a hatvan év alatt? — Bizony, elég sokszor. Kemény ember volt mindig az én uram. De úgy gondoltam: ő az ember, hát enaedtem. — Italos volt-e? — Azt nem mondhatom. Egyszer volt csak részeg mióta együtt vagyunk. — És most hogy élnek? — Kapunk nyugdijat, hát abból élünk. Nekünk már nem kell sok. Nehéz volt, míg idáig eljutottak. Becsülettel, munkával, tisztességgel. És most ennek a szorgalomnak élvezik a gyümölcseit. Házasságuk hatvan éves évfordulójára a vinohradyi nemzeti bizottság fogadást rendezett, és szép ajándékkal lepte meg őket. Az egykori vasúti pályamunkást ma tisztelet és megbecsülés veszi körül. Egyszerű emberek — egyszerű sors. És mégis nagyobb öröm ilyen egyszerű emberrekkel együtt lenni, beszélgetni, velük élni, róluk írni, mint a múlt nagyúri világáról — amelyben születtek. GYÜRE LAJOS Alighogy belépek a Czére-ház ajtaján, mindjárt poharat nyomnak a a kezembe: — Igyon, kolléga. Kicsit hamar jött, de ha már itt van, nem baj. Látom, itt valami nincsen rendben. Mondom is mindjárt, hogy bizonyára vatami tévedés van a dologban. Ez a pohár nem engem illet. — Maga nem a sofőr? — Nem. Én a Hét szerkesztőségéből jövök. Kicsit meglepődik kínálgató barátom, de felderül az arca, és egy fokkal még vidámabban mondja: — Akkor meg azért igyunk! így kezdődött az én lakodalmoskodásom Czére Zsiga bátyáméknál, az Alagút utcában. Azt is elárulom mindjárt, hogy a vőlegény, Zsiga bátyám — már én csak így szólítom — nyolcvannyolc éves, a menyasszony pedig, a jó Hermina néni nyolcvan éves. A lakodalom pedig hatvan éves házasságuk évfordulója — vagyis a gyémántlakodalom. Hatvan év — baj, bánat, öröm és boldogság napjaiból összerakva. Már ahogyan hozza az élet. Arany János egu emberöltőt 25 évnek számított. Ők a mai napig több mint két emberöltőt éltek meg a családi életükben. Körülöttük a család. Fiai, lányai, vő, unoka, dédunoka — mind együtt. Micsoda lakoda'mi nép! Öt gyermeke; három fia, két lánya férjestül, tíz unoka és hat dédunoka üti körül az ünnepi asztalt. Nem is lehet a szürke betűkkel azt a boldogságot leírni, amit ott tapasztaltam és láttam. A poharak csengésében, a beszéd folyásóban mindenütt ott volt az a jóleső szeretet fénye, amely bearanyozza az ember — különösen az öregedő ember életét, aki érzi, hogy neki már minden nap ajándék, amit szerettei körében tölt. — Zsiga bátyám, gondolta-e valaha, hogy ezt a szén kort megéri? — Nem én, öcsém. Kiskoromban gyakran egyik faluból a másikba költöztünk, mint minden szegény napszámos. Aztán 14