A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-09 / 10. szám

PABLO NE RUDA: ^ /^//f ^ Pl

lPU Az „Inosztrannaja Lityeratura" (Külföldi Irodalom) című szovjet folyóirat nyomán alább kivonatosan közöljük Pablo Neruda chilei költőnek a föld íróihoz intézett felhívását. A világszerte ismert nevű haladó költő megrázó erővel szól azokhoz a tollforgatókhoz, akik a békéért folyó küzdelmeknek ezekben a döntő pillanataiban „némák", mikor beszélniök kellene. Néhány jó barátom a múltban ironikus megjegyzést tett a tudósókra. Mintha más bolygón élnének — mondogatták. Még a kalapjukat sem úgy viselik, mint bárki más, verőfényes napokon pedig esernyővel járnak. Ügy gondolom, a világon azóta sok minden történt, s ma már képtelenség a tudomány képviselőit ilyen gunyoros megjegyzésekkel illetni. Milyen lelkesen hallgattuk valamennyien Schweitzernek, az ismert tudósnak a Béke Világkongresszus ülésszakához intézett üzenetét. A nukleáris fegyverek betiltását követelő 18 német tudós tiltakozása világszerte visszhangra lelt. Az Egyesült Államokban a tudomány száz és száz képviselője szállt síkra az amerikai kormány politikája ellen. Tisztában voltak azzal, hogy üldözhetik őket, s mégis határozottan kimondták: „Veszélyben az élet földünkön. Véget kell vetni a nukleáris fegyverekkel folyó kísérleteknek." Számos jelenkori író viszont nem foglal állást a fenyegető veszedelemmel szemben. Ez a csend az elemi bölcsesség hiányának, a közönynek vagy a félelemnek legkézzelfoghatóbb jele. Mert mi más okból némult volna el azoknak a hangja, akinek beszélniök kellene, száradt ki azoknak a tolla, akiknek emlékezniük kellene, miért szűntek meg dalolni azok, akikre mindenkinek hallgatnia kellene. Bevallom, én mint író szégyellem magam az ilyen emberek miatt. Igaz, vannak kivételek! Az irodalmi körök sok jeles képviselője hallatta szavát. De ez nem elég. Valamennyi ország valamennyi írójának, szenvedélye minden erejével harcba kell szállnia. Soha, senkinek közülünk nem szabad felednie, milyen veszélyben van az élet. Napjainkban a tudósok megelőzték az írókat. Manapság nem a tudomány képviselőire, hanem számos íróra érvényes az a megállapítás, hogy olyan, mintha nem is ezen a földtekén élne. Ma ők azok, akik közül sokan „nem úgy viselik kalapjukat, mint bárki más, verőfényes napokon pedig esernyővel járnak." Hemingway amerikai író csodálatos, drámaisággal teli történetet írt a halakról és halászról, a végzet erejéről, az emberi akaratról. Hemingway Kubában él és dolgozik. Műve ragyogó és monumentális. Cs mégis mennyire szeretnénk más természetű könyvet olvasni tollából. Az emberi kéz sötét, végzetes erőt szült. Ez az erő ma a halászokat fenyegeti. Milyen nagyszerű lenne, ha az amerikai író hatalmas küzdelembe vetné magát az atomhalakkal szemben. Ha Hemingway arról szólna az egyszerű amerikaiaknak, ami megtörtént. Bízom az emberi szó erejében. Minden foglalkozás közül azért választottam a költészetet, mert már serdülő koromban megértettem, hogy a leírt szó keményebb lehet az acélnál, úgy égethet, mint a tűz és szilárdabb lehet, mint a kőbe faragott kép. A nehéz megpróbáltatásnak ezekben a napjaiban, amelyen az emberiség keresztül megy, kötelességünk az emberi ésszerűséghez, akaraterőnkhöz fordulni. A történeteiem kritikus pillanataiban éppen az írókra hárult ez a fennkölt küldetés. Az igazság és a béke védelmét az értelmiség mindig saját ügyének tekintette. Vajon feledhetjük-e Whitman példáját, Makszim Gorkij lángoló szívét? Még élnek emlékezetünkben Romain Rolland szavai. Nem is olyan régen hunyta le örökre a szemét Thomas Mann, akinek élete harc volt, az emberi méltóság jegyében, az erőszak és megaláztatás ellen. Vajon mit tennének ők az újabb veszélynek ezekben a napjaiban? Vajon ölhetett kezekkel ülnének? Hiszem, hogy Shakespeare, Cervantes vagy Tolsztoj 'eljes vértezetben állt volna ki, hogy megküzdjön a halálos veszedelemmel. A.mi engem illet, én csupán egy, a földünk déli felén megbúvó hegyek és sziklák közé ékelt kicsiny ország költője vagyok. De vajon nincs jogom, hogy az élet, a nyugodt alkotás biztonságát és a békét követeljem? Mindazoknak a nevében, akiknek joguk van az élethez, a világ kis vagy nagy, ősi vagy fiatal népei nevében, Nyugat és Kelet népeinek nevében, fegyverként forgatom az emberi szót, és minden írót felhívok, hogy teljes erővel küzdjön az atomkísérletek, az atomhalál előkészítése ellen. A föld bármely pontján élő írótársaimat felhívom, hogy alkotásuk váljon olyan bástyává, amely lehetővé teszi az emberiségnek, hogy békében, jólétben, a szeretet légkörében éljen. Csak így tölthetjük be történelmi küldetésünket, mint emberek és mint írók. Fokozódik a Rapacki-ierv népszerűsége A Lengyel Népköztársaság kormánya — mint ismeretes — még tavaly október 2-án előterjesztette az ENSZ-ben a közép-európai atomfegyvermentes övezetre vonatkozó javaslatát. Hazánk, valamint a Német Demokratikus Köztársaság kormánya rokonszenvesen fogadta e javaslatot, és nem késlekedett kifejezésre juttatni, hogy kész csatlakozni az atommentes övezethez, Lengyelország kormánya decemberben diplomáciai úton is megismételte elgondolását, amelynek széleskörű nemzetközi visszhangja volt. Ennek folyományaképpen a lengyel kormány február 14-én emlékiratot nyújtott át a Szovjetunió, az USA, valamint Anglia, Franciaország, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, Belgium, Dánia és Kanada diplomáciai képviselőinek, amely lényegében kibővíti az atommentes övezet létesítését célzó Rapackl-tervet.Lássuk csak tömören összefoglalva, mit Is tartalmaz ez az emlékirat? Javaslatokat, amelyek értelmében Lengyelország, Csehszlovákia, a Nét met Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság * köteleznék magukat, hogy területükön atomfegyvert nem gyártanak, nem tárolnak és nem engedik meg, hogy területükön ilyen fegyvereket helyezzenek el. Ugyanúgy nem engedik meg azt sem, hogy területükön atomfegyverek felhasználásával kapcsolatos felszereléseket, rakétakilövő berendezéseket létesítsenek. A nagyhatalmak pedig arra köteleznék magukat, hogy tiszteletben tartják az atommentes övezet státusát. Hasonló kötelezettséget vállalnának azok az államok is, amelyek szintén tartanak csapatokat az övezethez tartozó bármely állam területén. A megvalósítás módját egy későbbi, részletes egyeztetésre bíznák. Az emlékirat megemlékezik a földi és légi ellenőrzést magában foglaló rendszer létrehozásának szükségéről is. Ellenőrzési pontok felállítását és egy olyan szervezet létesítését javasolja, amelyben részt vehetnének az Északatlanti Szövetség és a Varsói Egyezmény szervei, valamint olyan államok polgárai vagy képviselői, amelyek egyik katonai csoportosulásnak sem tagjai. Ez a szervezet ellenőrizné aztán a vállalt kötelezettségek teljesítését. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a második világháború óta egyetlenegy leszerelésre vonatkozó intézkedés tervét sem fogadta a világ közvéleménye oly kedvezően, mint az atommentes övezet gondolatát. Annál nagyobb volt azonban Dulles tanácstalansága, aki aggódva tette fel a kérdést: „Vajon mit csinálnának azután a Német Szövetségi Köztársaságban az USA katonai egységei?" Adenauer pedig sietett kijelenteni: „a mai haditechnika korában és azon tapasztalatok alapján, amelyek a legutóbbi nagy háborúk folyamán a semlegesség tiszteletben tartása körül adódtak, az ilyen atommentes övezetnek nincs jelentősége, Uletve az övezet megteremtése nem nyújtana az érdekelt országoknak semmiféle védelmet... és a NATO végét jelentené". Tagadhatatlan, hogy az atommentes övezet következtében az Északatlanti Tömb szükségszerűen elértéktelenedne, és az is biztos, hogy a Rapacki-terv elfogadása, illetve sikere hatalmas lépés volna a leszerelés és a kollektív biztonság útján. Sőt hathatósan mozdíthatná elő a német föderáció megvalósítását, szóval derűs távlatokat nyitna a világ békeszerető népeinek. A közvélemény nyomására sok nyugati polgári lap is többé-kevésbé megértően ír a lengyel kormány javaslatáról, amelyet egyébként Nyugat-Németországban a szociáldemokrácia vezére Ollenhauer, Angliában pedig, ahogy azt a legutóbbi alsóházi viták is mutatták, Gaitskell labourista vezető is támogat, nem szólván India nagy tekintélyű miniszterelnökéről, Nehruról, továbbá Hansen dán és Lange svéd miniszterelnökről stb. A kibővített Rapacki-terv megcáfolta mindazok elképzeléseit, akik azt hirdették, hogy a megegyezéshez Németország egységének előzetes megteremtésére volna szükség, hogy a terv nem veszi számításba az ellenőrzés rendszerét, nem választható el a leszerelés sok egyéb problémájától stb. Most már valóban csak azok vethetik el a lengyel kormány javaslatának komoly megvitatását, akik rosszhiszeműen a kákán is csomót keresnek és jobban irtóznak egy talán csak részleges eredményű tárgyalás „kockázatától", mint minden mástól. A szovjet kormány ismételten nyilatkozott, hogy elfogadja a javaslatot, és vállalja az abban foglalt kötelezettségeket, ha ugynúgy cselekszik az USA, Anglia és Franciaország kormánya is. Minthogy a közvetlenül érdekelt népi demokratikus államok készséggel teszik magukévá Rapackí lengyel külügytfiiniszter tervét — amely ellen Adenauerék oly hevesen védekeznek — most már csak a nyugati nagyhatalmak magatartásán múlik, hogy a terv a megvalósulás útjára kerüljön. —Szirt— 11