A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-02 / 9. szám

ágyban aludt velem. Minden éjjel gyötört a kin, a titok ott dobogott a torkomban. Nehéz volt titkot tartanom Fawcio előtt is, aki egy cipőfelsőrész-készítő fia volt s magamkorabeli pajtásom. Fawcio ezerféle történetet tudott a lélekvándorlásról. Meséi után mindig szorongatott a félelem. V. A legborzongaíóbbak és legédesébbek a szombat esti imádkozások órái voltak. Népes társasággal ott szorongtunk Zabienskiék legsötétebb és legkisebb szobájában. A távolabbi szobákból odaszűrődött az ima panaszos, zavaros melódiája, s közben Fawcio a lelkekről mesélt. Millió és millió esztendő villózott a csendben és homályban, moccanni sem mertünk, még a szívverésünk is elállt. Szombat estéken, a Kolanko pék kemencéjében sült nehéz vacsora után, rendszerint fájlaltam egy kissé a gyomromat. Egyik szombaton ágyhoz kötött a láz. Mama kiment a szobából. A Császár már jó órája üldögélt a kredenc előtt és valami kusza ismeretlen dallamot dúdolt. A leszálló sötétben már nem láttam az alakját, csak a dudorászását hallottam. Konyhánk alámerült a lét fenekére. - Hány éves múltál Chanukakor? — szólított meg hirtelen. Megnémultam az ámulattól, ki sem mertem nyitni a számat. - Tíz? Hallgattam. - Tíz? Rábólintottam, pedig tizenkettő múltam. - Én a te korodban már megkerestem a magamét. Inaskodtam Rachmilnál. Lécköteget cipeltem, ládákat pakoltam a kacsira. Azok a kis semmi szögesládák voltak a legnehezebbek. Dolgoztam keményen, sötéttel keltem, sötéttel jöttem, se jól nem laktam, se kl nem aludtam magam soha. Azt hiszem, te túl sokat ábrándozol arról a „másik világról". Olyan vagy, mint a mama, aki azt hiszi,'hogy a mennyország kapuja szélesre van tárva előtte, mert egyszer nadrágot varrt a radlowi csodarabbinak. Bizony, ha idejekorán nem kapsz észbe, elvisz a tüdőbaj, még a húsz esz-, tendőt se éred meg, éppúgy mint az a sok pajtásod, akik évek hosszat nem látnak húst meg cukrot. Valld be, arról ábrándozol, hogy egyszer tíz deka vegyeset ehessél a Damazertől, mi? Bizonyára te se szívesen hordod ezeket a fasarukat, hogy már a szomszéd utcából hallják, amint arra slattyogsz bennük. Olyan csendben hallgattam a császárt, m'nt egy megrettent kis egér. „Próbára akarsz tenni, Császár — gondoltam magamban. — Meg akarod tudni, eladnám-e a lelkem tíz deka kolbászért, amit annyira szeretek. Nem, nem adom el, Császár, de miért gyötörsz? Miért nem feded fel isteni arcodat, császári hatalmadat? Hát számít az, hogy én meghalok, vagy Fawcio, vagy akár mindnyájan meghalunk, számíthat ez a te feladatod mellett, a titkok mellett, amelyek benned találtak rejtekhelyet? Vess véget e próbatételnek, Császár! Tizenkét esztendős vagyok csak, de a dolgok lényege nem ismeretlen előttem, Nem kell nekem tíz deka vegyes. Császár, fel van peckelve a szám. Vedd ki hát a pecket a számból. Császár!" - Miért ültök a sötétben? Világot lehetne már gyújtani. Odakünn is meggyújtották már — mondotta anyán», amint visszajött a műhelyből. Gyufa sercent, hatalmas árnyak szöktek a falra. A fellobanó fényben megláttam a lehunyt szemű Császárt. Nem beszélhettünk tovább. mű Császárt. Nem beszélhettünk tovább. VI. Másnap a hűvös hajnalban arra ébredtem, hogy világosság van a lakásunkban. Négy idegen állt az ágyam mellett, három civil meg egy rendőr, perzsagalléros kék köpenyben. Ide-oda hordozták a petróleumlámpát. Most odatartották fölébem, s aztán kézi villanylámpával is szemembe világítottak. — Kicsi még — mondta az egyik civilruhás. — De a kis Dávidkából lesz a nagy Dávid — felelte rá a másik. — Színigaz — tódította a rendőr és leruhában, sápadtan álldogáltak és nem dött róla, hogy senki sem rejtőzködik mel-És elvitték a Császárt. Odakint reggeledett Átszaladtak hoz zánk a szomszédok. Mindnyájan vigasztalták a mamát, hogy estére hazajön Zachariasz. De Fawcio apja, a cipőfelsőrészkészítő, aki nagyon szépen tudott énekelni, nem volt olyan bizonyos efelől. VII. - Szóval a bátyád császár volt - mondta Fawcio, aki este átjött látogatóba és kicsalta belőlem a titkot Magunk voltunk. — Hanem én a rendőrség helyébe inkább téged csuktalak volna be, mint a bátyádat, - Miért? — kérdeztem. - Azért, mert aki egyszer látta a császárt, az veszedelmesebb, mint maga a császár. Az csak jön-megy, viszi a hírt, lázít. Ide figyelj — még a hangja is megváltozott hfrtelen -, jól vigyázz); aki lettem, hátat fordított nekem. De még egyszer visszajött és betúrt a matracom alá. Megfenyegetett az ujjával. Szüleim és fivéreim magukra kapkodott ruhában, sápadtan áldogáltak és nem értették, miért törtek így rájuk. Jómagam azonban tüstént kitaláltam. Előző nap estefelé a Császár valamit hazahozott és elrejtette a szekrény mögött a (Szobában. Amint megpillantottam az idegeneket, rögtön tudtam, hogy amiatt jöttek, amit a Császár hazahozott és elrejtett. — Ide nézzetek, mit találtam! - kiáltotta. a legalacsonyabb civil, berohanva a konyhába, egyik kezében egy puskát, a másikban egy vörös vászonban bugyolált brosúra-köteget szorongatva. — Uraságod, kegyes életű uraságod talán puskával írja a Tórát — kérdezte a rendőr apámat és megcibálta a szakállát. Mindent, amit írnak, puskával írnak ezek — mondta a legkövérebb civil, aki kamásnit viselt. — Tán ritkaság ma a puska? - mondta merészen a Császár. — Minden háznál találni még be nem adott puskát. — De miféle könyvek társaságában? — avatkozott bele az eddig hallgató felügyelő. — Mindenesetre magunkkal visszük. Gemeiner Zachariasz. Várakozó Ottó rajzai egyszer látta a császárt, annak rossz dolga lesz. - Azt montad a múltkor, hogy mindenkinek rossz a dolga. - De azért vannak fokok, fokozatok. A legrosszabb azoknak, akik látták a császárt. Azok nem lelnek nyugtot soha, - Nem igaiz! — kiáltottam. - De igaz. - Nem igaz - kiáltottam ismét. — Mindig csak ijesztgetsz, meg akarsz rémíteni. - Gondolt csak meg, — folytatta csendesen Fawcio — olvan akarsz majd lenni, mint a császár, azt akarod tenni, amit a császár, pedig biztosan azt akarod majd... - Igaz, Fawcio — suttogtam. Fawciónak mindig igaza volt, mindig ő kerekedett felül. Azért fedtem fel előtte a titkot, mert erősebb volt nálam és olyan akartam lenni, mit amnilyen ő. ö, Istenem, hát íqy kell élnie annak, aki ismeri a dolgok lényegét ? Erőtlenül hanyatlottam a párnámra. Millió és millió év villózott körülöttem, millió és millió élő és holt lélek kiáltott felém a mi apró konyhánk csendes homályában. Eibert János fordítása 19