A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-09 / 6. szám

Aparasztok a szérűn nagy zsákokba gyűjtötték a búzát. A búzalisztből sült kenyeret csak az angolok és az urak ették. A közönséges emberek le­élték az életüket és meghaltak anélkül, hogy megismerték volna a búzakenyér Izét. A földbirtokosok ezt jól tudták és úgy gondolták, hogy a parasztok elront­ják a gyomrukat, ha kukoricalisztből sü­tött kenyéren kívül mást is esznek. En­nélfogva az urak, mielőtt a tengerit el­ültették volna, először számbavették a négylábú jószágot és aztán összeszámol­ták a parasztokat is. Gyakran, amikor be­köszöntött az ősz, a parasztok csűrében nem maradt kukoricaliszt, de bizony az aratás sem okozott örömet minden év­ben nekik. Tudták, hogy ez nem az ő ara­tásuk, — hanem a soron következő szen­vedésük és hogy ők, mint egyes legen­dákban a holtak szelleme, sírról sírra bolyonganak 5 közben folyton átkozzák uraikat. Amikor az aratást megkezdik, az egyip­tomi falvakban szomorú dalokat énekel­nek azokról, akik elmentek harcolni a szabadságért és nem tértek vissza; az életről, mely cseppenként csordogál; a haszontalanul elpazarolt életről; a puska­por füstjétől kormos, fekete horizontról; az elrabolt élet bánatáról. És amint vége az aratásnak, elcsendesülnek a hangok, csak fáradt emberek maradnak a falvak­ban, izzó égbolt és fehér galambok, me­lyek békésen csipegetik az elhullott bú­zát. A mezőn, galambok csapata közt üldö­gélt egy hároméves kisfiú, mezítláb, ron­gyos ingecskében. Nem dolgozott, hiszen még pici kezében nem tudta volna meg­tartani a kapát. Nevetett, tapsikált, bű­zamagot kínálgatott a galamboknak, me­lyet azok fürgén elkapkodtak. A fejére ülteik, s a kistfiű szemét behunyva, hango­san kacagott. Az angol katonák, akik galambvadászat­ra jöttek, kelletlenül nézték, hogy a ga­lambok nem akarnak elrepülni a fiúcska közeléből. Talán csak nem mennek zsák­mány nélkül haza?... Elvesztették a tü­relmüket. Egyikük felvett egy követ a földről, a madarak közé dobta - és el­találta a fiúcskát. A galambok felröppen­tek, a gyerek sírva fakadt. Az egyik asszony meghallotta a sírást, amely be­lehasitott a nappali csendbe. Körülnézett, de sehol sem látta a gyerek szüleit. A szülők abban a kegyetlen, létért való harcban, melyet a parasztok vívnak, a darab kenyérért folytatott senyvesztő küzdelemben néha teljesen megfeledkez­nek a gyermekükről. Lám, a fiúcska anyja is messze volt, a szalmakazal mö­gött, földre hajolva szedegette a szét­hullott kalászokat. Az apa eközben zsák­ba töltötte a búzát. És ha az asszony nem gyűjtötte volna a kalászt, és a gyer­mek apja nem gyűjtötte volna zsákba a búzát, akkor senki sem tudná meg­mondani, milyen sors várt volna mind­kettőjükre. Az asszony kiabálni kezdett: — Hé Musztafa anyja, vidd innen a gyermekedet! De Musztafa anyja nem hallotta meg a kiáltást. Erre az asszony a fiúcskához ment és körülnézett. öt angol katonát vett észre az úton, a gyermekre szegezett puskával a ke­zükben. A parasztasszony elvesztette a fejét. Rémületében se kiáltani, se segít­séget hívni nem tudott. Tudatában fel­rémlett az angolok által elpusztított Den­sava község borzalmas képe és ilyennek látta a saját faluját. Talán most is vért fognak ontani? Lehet, hogy az angolok vele ts azt teszik, amit a nővéreivel tet­tek - a densavai asszonyokkal ? Lélegze­te egyszerre elszorult a rémülettől. Föld­re rogyott és keze közé fogta a fejét. A búza harsogó sárgára festette körülöt­te a térséget. És minden sárga lett előt­te, minden! Még a fekete ruha is olyan sárgának tűnt fel előtte, mint a citrom. A galambok visszarepültek. Ojra röpköd­ni kezdtek a gyerek körül, a fejére ültek, a kisfiú megint kínálgatta nekik a búza­szemet, nevetett és hadonászott a kezével. Az öt katona csak nézte a galambokat és a gyereket. Talán csak nem fordul­nak vissza zsákmány nélkül? Talán csak nem rontja el a vadászatukat egy kis­gyermek ... És egyszerre lövés dörrent. Szörnyű visszhang rázta meg az egész szérűt. Az asszony megremegett, tágra nyitotta a szemeit, aggódó parasztok siettek elő, hogy megtudják, mi történt. Elsőnek Musztafa anyja szaladt oda és olyan kétségbeesetten kiáltotta, ahogy ezt csak az anyák tudják: — Musztafa, kisfiam, Musztafa! De Musztafa nem válaszolt. Örökre el­hallgatott. Ott, ahol néhány pillanattal előbb egy gondtalan gyermek játszado­zott, most vér festette meg a homokot. Musztafa anyja kétségbesetten kiálto­zott: — Kisfiam, megöltek! — Azután az odasereglő parasztokhoz fordult: — Az angolok megölték a gyermekemet. Édes uram, megölték a fiadat - folytatta, férjéhez fordulva. Nem hulltak a köny­nyei. Egész teste megdermedt. A könnyek csak később jönnek, hogy megnyugtassák a felzaklatott idegeket... Most csak a szive vergődött — az anyai szív. Musztafa apja nem szólt egy szót sem. Egyenesen a katonák felé futott és fltána eredt a falu többi lakosa - férfiak, asz­szonyok mind. Meg sem álltak, hogy el­sirassák a gyermeket, aki üde kacagásá­val szebbé tette nehéz, örömtelen nap­jaikat. Mindenki szerette a kis kölyköt. Mosolygása békét ültetett megkínzott szívükbe. A parasztok Musztafa Kamiinak hívták, Egyiptom szabadságharcának nagy vezé­re után. Mindenki azt a reményt látta benne, amit ő maga nem tudott valóra váltani. De a fiúcska halott volt. Ga­lambra vadászó katonák ölték meg .. . Most távolabb álltak és nevetgéltek. Sőt, az egyik így szólt: — öt galamb ... A másik kijavította: — Nem, négy galamb és egy kölyök. A harmadik katona tette rá a pontot: — Nem, nem, én nyertem meg a foga­dást ... egy kölyök és öt galamb. Majd hahotázva kezdték találgatni, ki nyerte meg a fogadást közülük. Amint a katonák fesztelenül közeledtek a tett­helyhez, parasztok csapatát látták meg. Feléjük futottak ... A parasztok arca iz­gatott volt. Egyiküknél sem volt kapa vagy bot. A katonák megértették, hogy bosszút akarnak állni a gyermek meg­gyilkolásáért és ezért sortüzet nyitot­tak. A parasztok, noha többen megsebesül­tek, kétségbesetten támadtak. Es, ami­kor végre a katonák közelébe értek, megkezdődött a közelharc. Belekapasz­kodtak aiz egytik katonába, kicsavarták kezéből a fegyvert, és a földre terítették. Nemsokára elesett a másik katona is. Az ő fegyvere is a parasztok zsákmánya lett. Pár pillanat múlva a többi három katona is a földön hevert. A parasztok vére a katonákéval keve­redett. A szerte heverő, megcsúfolt és kifulladt emberek ugyanabban a sorsban osztoztak. A következő napon senki sem merte kö­vetelni a Giza-vidéki hatóságtól ennek a falunak a megsemmisítését. Az angolok nem merték megismételni a densavai. ál­lati kegyetlenkedést. Meghátráltak .. . Aztán az angol parancsnokság megtiltot­ta a katonáknak a galambvadászatot és az egyiptomi falvak megközelítését. Miután a falu lakosai eltemették áldo­zataikat, még gyengédebben becézték gyermekeiket. Hiszen a gyermekszemek fényében tündöklött az új, a holnapi nap tüze. A falu felett pedig újra ott kö­röztek a galambok, fényesen, mint a re­mény, bátran és erősen mint a harc, gyönyörűségesen, akár a béke. Fordította: Pogonyi Antal 17 ABDURAHMAN AS-SARKAVI (Egyiptom)

Next

/
Oldalképek
Tartalom