A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

a havat és örült, mikor a nagy gomolyagból különösen szökevényes minta alakult ki. Rájött a játék Izére, és nem vette mindjárt észre, hogy Szavuskin előrement és magasan lovagolva egy patak fölé hajló villás ágon várj®. Anna Vasziljevna utána sietett. Itt már vége volt a meleg források hatásának, A patakot hártya vékonyságú jég fedte. Márványos tükrén sebes, könnyű árnyékok villóztak. — Nézd, milyen vékony a jég, még a patak sodr1

® is látszik! — Mit mond, Anna Vasziljevna? Megráztam a ágat, annak a? árnyéka mozog. Anna Vasziljevna ajkába harapott. Talán jobb lesz, ha itt az erdőben vigyáz a nyelvére. Szavuskin ismét előre haladt, kicsit előrehajolva és figyelmesen nézelődött. Az erdő meg csak vitte, vitte őket bonyolult útvesztőin. ,Ügy látszott, ezek a fák, a hóbudkák, ez a csend és a nap átjárta homály végtelen. A távolban váratlanul ködös-kék nyílás támadt. Ritkult az erdő, tágasodott, levegősödött. Es íme, már nem is nyílás, hanem széles, napsugaras tisztás tárult elébük, s ott valami csillogott-villogott és jégcsillagok kavarogtak rajta. Az ösvény galagonyabokor mellett kanyarodott el, az erdő hirtelen félrehúzódott. A tisztás közepén, ragyogó fehér díszben, hatalmas óriás tölgyfa állt — mint egy székesegyház. Mintha "a fák tisztelettel távolodtak volna, hdgy vén társuk teljes fenségében kibontakozhasson. Alsó ágai sátorként terültek szét a földön. A hó kérgének mélv ráncaiba verődött és háromöles .vastag törzsét mintha ezüst szálakkal szőtték volna be. öszi, száraz lombját szinte egyáltalában nem hullatta, egész csúcsáig hőpikkelyekkel bevont levélzet borította. — Hát ez az — a téli tölgy! Anna Vasziljevna bátortalanul lépett a fához. Az erdő hatalmas, nagylelkű őre csendesen bólogatott felé ágaival. Szavuskinnak sejtelme sem volt arról, mi megy végibe tanítónője lelkében. Á tölgy lábánál babrált, bizalmasan bánt régi ismerősével. — Idjenézzen, Anna Vasziljevna! Nagynehezen félrehömpölyitett egy hórakást, amelyre alul föld éls' rothadó fű tapadt. Helyén. kis gödörben gömböc feküdt, pókháló f.'nomságú redves avarba burkolózva. A leveleken tűhegyek álltak ki és Anna Vasziljevna kitalálta, hogy ez sündisznó. — Ni, hogy betakarózott! — Szavuskin gondosan befödte a sünt szerény paplanával, Azután másik gyökérnél túrta szét a havat. Aprócska barlang tárult fel, boltozatán rojtos szakáll, nőtt. Barna békácska ült benne, olyan, mintha papirosból vágták volna ki, csontjain tapadó bőre mintha lakkozott lenne. Szavuskin megérintette, a béka mieg sem mozdult. — Holtnak tetteti magát — nevetett Szavuskin. — De csak süssön ki a napocska, kiugrik, ujjé, de még hogy! Vitte tovább Ahna Vasziljevnát az ő kis világába. A tölgy alja még sok lakónak adott menedéket: bogárnak, gyíknak, rovarnak. Némelyek a gyökerek alatt, mások a kéreg repedéseiben, lesoványodva, szinte üresen, mély álomban vészelték át a telet. Az erős, életteljes fa maga körül is atinyi eleven melegséget terjesztett, hogy a szegény párák jobb szállást nem is találhattak. — Jaj, már nem találjuk otthon a mamát! Anna Vasziljevna megrázkódott és gyorsan karórájára pillantott. Egynegyed négy óra. Ügy érezte, hogy kelepcébe került, és gondolatban bocsánatot kérvén 'a tölgytől, kis emberi csalafintasággal megjegyezte: — Nos, Szavuskin, ez csak annyit jelent, hogy nem mindig a rövidebb út a helyes. Jobb lesz, ha ezután a műúton jössz. Szavuskin nem válaszolt, csak lekonyult a feje. „Istenem — gondolja fájő szívvel Anna Vasziljevna. — Lehet-e ennél világosabban belátnom tehetlenségiemet?" Viszszaemlékezett a mai tanításra és minden eddigi leckéóráiára ... milyen szárazon, fakón és hidegen beszélt a szóról, a nyelvről, arról, ami nélkül az ember néma ezen a világon, erőtlenek az érzései... A nyelvről, amelynek olyan üdének, szépnek, gazdagnak kell lennie, amilyen bőséges és szép az élet. S ő ügyes tanítónőnek tartotta magát! Hiszen talán még egyetlen lépést sem tett azon a úton, amelyhez egész emberi étet is kevés! Dehát hol is találja meg •ezt az utat? Nem könnyű, nem egyszerű megkeresni, akár a mesebeli ládikó kulcsát... De a gyermekek örömében, amit nem értett meg, ahogyan kiabálták: „traktor ... kút... seregélydúc ..." ködösen kivillant az első útjelző. — Nos, Szavuskin, köszönöm a sétát. Természetesen járhatsz ezen a csapáson is. Szaivuskin arca kipirult, nagyon szerette volna megmondani, hogy ezentúl már sohasem késik el, de félt hogy ez hazugság lesz. Felhajtotta kiskabátja gallérját, mélyebben húzta fejébe sapkáját. — Visszakísérem ... — Fölösleges, Szavuskin, egyedül is hazaérek. Tétovázva nézett tanítónőjére, azután ágat vett fel a földről, görbe végét letörte és oda nyújtotta Anna Vasziljevnának. — Ha a szarvas elébeugrana, üssön ezzel a bottal a hátára — akkor kereket old. De jobb, ha csak suhint egyet - elég neki. Nehogy megsértődjön és örökre elköltözzön az erdőből.. — Jó. Szavuskin, nem ütöm meg. Néhány lépés után Anna Vasziljevna búcsúpillantást vetett az alkonypír ban halovány rózsaszínű tölgyre, és a lábánál kicsi sötét alakot látott: Szavuskin nem ment tovább, mesz'-St sziröl vigyázott tanítónőjére. Ann® Vasziljevna egyszeriben szive (melegével megértette, hogy ebben az erdőben, a legibáinulatosabb nem a téli tölgy, hanem ez a kicsi ember, kitaposott nemezcsizmácskájéban. foltozott, szegényes ruhácskájábam, a hazáért elesett katona és a „fürdős nyanyácska" kisfia, a jövő csodálatos és titokkal teli polgára. Intett neki kezével és csendesen megindult a tekervényes ösvényen. KÖBOR NOÉMI fordítása 19