A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

Színjátszóknak — színészeknek Feljegyzéseink során nem egyszer szóbakerül majd a naturalizmus és a realizmus ellentétének kérdése. Tehát próbáljunk egy kicsit elmélkedni a két meghatározás fölött. Mi a naturalizmus? A színpadi naturalizmus a jellegzetes és jellemző esetek helyett kiragadott, elszigetelt jelenségeket hoz felszínre, s ezzel a valóság sokoldalú ábrázolását leszűkíti. A nauralizmus sajátossága, hogy kizárólag a valóság külső tüneteit hangsúlyozza a tartalom rovására, s csak külső hatásokra törekszik. Az áthatásokkal dolgozó naturalizmus, amely a maga nemében szintén konkrét stílust képez, vagy pedig az álszépségeket kereső színpadi szimbolizmus, egyaránt öncél: az egyik fényképszerűén másolja az életet, s ígv felszínes, torzít és félrevezet, a másik kizárólagosan jelképekkel általánosít, s így szintén elferdíti a valóságot, tehát hazudik. Ezzel szemben a színpadi realizmus célja: az élet igazsága, az örökös ellentmondások tüzében érlelődő, előre, felfelé haladó ember képe a színpadon. Az emberi cselekvést a színpadi hitelesség segítségével hangsúlyozza ki, hogy így az eszményiért küzdő ember erejével hasson. Tehát az emberből indul ki. s így közelíti meg az életet, a természetet. A realista iátékstílus leglényegesebb vonása éppen az, hogy a színpadi ábrázolás és a nézőre gyakorolt hatása szempontjából az érzelmi, valamint az értelmi tényezők dialektikájára, annak egységére és kölcsönhatására épít. A néző figyelmét a lényegre összpontosítja, a színpadi cselekvés minden indítékát a különböző jellemekben keresi, amelyek sokoldalú és harmonikus fejlődése tág teret nyit e lélekből fakadó művészi törekvés érvényesülésére. A realizmus állandóan keresi a mélyebb és teljesebb művészi igazságot, hogy mindenkor a néptömegek érdekeinek és vágyainak szolgálatába álljon. Legalább ennyit tartottunk szükségesnek elmondani bevezetőkben, hogy rátérhessünk a színészi munka egyes részleteire. * * * Egy előadás stílusát, amelynek a realizmus boncoló módszerén kell alapulnia, mndig az adott együttes jellege szabja meg, persze a kiválasztott színmű és a rendező stílusegységének keretében, egyéniségének, művészi elképzelésének beállításában. A realizmus lényege szinte törvényszerű fundamentuma legyen minden alkotónak. Egy stílust megtanulni ugyan nem lehet, mivel ez az író elképzeléséből a rendezői és a színészi kifejezés harmonikus egységéből alakul ki. Mégis minden előadás egy alapstílusból indul ki, tehát a realista művészetelképzelés analitikus emberábrázolásából, hogy azután az alkotó saját és egyéni jellegű stílusával adja tudtára közönségének az írói mondanivaló lényegét. Az alkotónak nr'ndenkor arra kell törekednie, hogy mielőbb és minél alaposabban találja meg azt a hangot, amely felülemelkedik a naturalizmuson, és hogy a színoadi alakban az igazi, érző és élő világot hitelesen teremtse meg. A stílus nem egyéb, mint a művészi kifejezés egyöntetűsége és sajátossága. Ez a sajátosság lehet egy fajé, egy nemzeté vagy köré, s ilyen értelemben beszélhetünk spanyol, szláv, germán és barokk, rokokó vagy naturalista, realista stílUTól. A színjátszásnak mindig a dráma szabja meg a stílusát. S az a leghelyesebb művészi elv, amelynek értelmében a színjátszó a rendező, a díszlettervező elképzelése teljes mértékben fedi a szerzői szöveg stílusát. Míg az antik antik drámában a konfliktus általában két egyéniség, két drámai jellem párbeszédekben kézzelfoghatóvá tett harcában lelhető fel, a modern eszmei harcának színterére viszi át összeütközéseinek forrpor\tját. A realista művész-felfogás tehát együtt jár az ember újfajta társadalmi magatartásával, feltételezi összeforrottságát. a forradalmi öntudattal, vagyis a megismerés, a cselekvés és a munka módszereivel alkot. A színészi munka Az igazi értelemben vett színjátszó munkáját, ha még amatőrszámba is vehetjük, de már nem dilettáns, ha műkedvelő ugyan, de nem kontár, mert érzi, élvezi és szereti a színpadot, s ha nem is tudatosan még, de ösztönösen, tehetségétől fűtött erővel szerepeit helyesen értelmezi, — az ilyen színjátszó munkáját művészi teljesítménynek nevezhetjük. Ennek ismérve, hogy a szereplő már nem a drámai technika külsőségeire, hanem a dráma belső megnyilatkozására építi művészetét. Azzal a szándékkal kezdi tanulmányozni a színdarabot és ennek keretén belül a rea osztott szerepet, hogy ebből emberi igazságokat hozzon ki. Tehát elképzeli, megformálja a reábízott alakot, átforrósítja a saját lelkével és abban a szilárd tudatban lép a színpadra, hogy — ahogy azt már nem egyszer megállapítottuk — valóban a szereplő életét éli, s átérzi a szereplőbői áradó és megértett lelki folyamatot. Ekkor a színész ajkáról elhangzó szavak élettel töltik meg a színpadot — és a néző teljes élményt kap. A szereplő minden alakításában, legyen az a.kár csak epizódszerep, a cselekvény szerves része. Minden mondat vagy tett az élmény újdonságával hat rá, melyre úgy reagál, mint ahogy egy megfelelő egyéniségű, kultúrájú, vérmérsékletű ember a valóságban reagálna. Mozdulatai, mozgása, a sikolyok és a fölháborodúsok, a ha'k sóhajok, suttogások önként adódnak. Tehát nem jelenetről jelenetre, gépies határozottsággal erőszakolja magára helyzeteit, hanem abból a lélektan: folyamatból indul ki, amely a szereplőből adódik. Aszerint, hogy a színjátszó töhbet vagy kevesebbet érez-e figurájának érzelemvilágából, kisebb vagy nagyobb mélységekig tud-e lehatolni, egyszerűsíteni tud-e és nem teszi-e fölöslegesen bonyolulttá jellemrajzát, ettől függ egyénségénsk ereje, mondhatnók stílusa, amely a különböző válfaiú színdarabokban, tehát drámában, vígjátékban, népszínműben stb. ismét egy megfelelő játéstílus megtalálásában bontakozhat ki. Az ilyen tíluskeresés mindig ösztökéli a sz!

njátszót, renrezőt, diszletezőt. S bár ezeken a stíluskereső utakon sokféle eredményre 'ehet rábukkanni, az értelem csak egy lehet: mindig meghatározott alanból kell kiindulnunk és mindenkor egyéniségeket, é'ő embereket és emberi dokumentumokat kell ábrázolnunk. Műkedvelőink leginkább ott tévesztik el a dolgot, hogy a stílusban nem a művészi kifejezés sajátosságát látják, tehát nem a valóságos igaz érzések és átélések differenciált módját, hanem valami olyan különleges „színpadi" mozgást, beszédet, játékot erősza\olnak magukra, amely minden tekintetben elüt az emberit ői. Ne feledjük el, h-ogy a színjátsió tehetségétől, kultúrájától, műveltségétől függ, hogyan igazodik el szerepfelfogásában — amelyet természetesen a rendező irányít, és azt is tartsuk mindig szem előtt, hogy csak egyféle igazság, átélés és emberiesség van. Az a játékmód, amelyből az élet melegsége, a természetes és emberi kifejezés átütő ereje hiányzik, nem nevezhető színművészetnek, de még csak színészkedésnek sem. Minden műkedvelő előadáson akadhatunk tehetségekre, akik megállnák helyüket hivatásos színpadokon is. Magyar színészképző iskolánk nincs, tehát mindössze műkedvelő csoportjainkból választhatjuk ki jelenleq azokat a tehetségeket, akik rátermettségükkel, megjelenésükkel felfrissít hetnék színjátszó világunk vérkeringését. Fontos, hogy minél több céltudatos és kulturált műkedvelő rendezőnk legyen, aki már a színdarabok kiválasztásakor tekintetbe veszi, hogv milyen színpadi művekkel, szerepekkel segítheti előbbre a fejlődés útján szereplőinket, színjátszó mozgalmunkat, művelődésünket. A csehszlovákiai magyar színjátszómozgalom sikerekben gazdag múltra tekinthet vissza. Ennek továbbfejlesztése kötelességünk. Éppen ezért örömmel kell fogadnunk a Szlovák Népművészeti Ház (CUT) tervezett tanfolyamait, amelyek által színjátszó mozgalmunk elindulhatna, szakszerű támogatást kapva, felfelé ívelő útján. Akik szeretik színházi életünket, bizonyára örömmel fogadják ezt a hírt, s m.nden színházi szakembertől, esztétától, írótól, tanártól, műbírálótól elvárjuk, hoqv járuljon hozzá ehhez a nevelőmunkához. Őrködnünk kell, hogy a feltűnő tehetséoek ne kallódjan k el, hanem hazafias munkásságunkban, szocialista kultúránk építésében egyre jobb és szebb eredményeket érhessenek el. EÖRY M. EMIL cAd űí'fm (A csillagokig) Sír, zokog a szél, délceg fenyők örökzöld üstökét cibálja vaksötét éjben, s én hallgatom, • szobám nagy ablakát kitárva, a zúgó fák kórus-énekét! Micsoda ének! A felhős ég rongyai mögül félénk, -iaksi csillagok nézne1

-a tájra, mely egyre csak dalol, s a csillagok — hunyorgó vének -nem értik meg a fák énekét. Csak néznek, néznek . .. Merengve, mozdulatlan, némán, s aztán kövér nagy felhőt húznak sápadt arcuk e'é riadtan. Gyermekei a messzi útnak, csillagok! Hiába búitok el. Tovább zeng a dal! ' Az ember da'olia énekét a setét éjbe, ha fákra a viharutáni béke ü!. S feljut a csillagok hónába,\ letépve róluk felhők fátyolát! OZSVALD ÁRPÁD 15