A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-24 / 47. szám

MIT JÁTSSZANAK MŰKEDVELŐINK NÉPSZÍNMŰVEK HELYETT Czínjátszóink címére küldött mai Írásunkat egy kis színháztörténeti visszapillantással kell kezdenünk. A múlt század első felében egyre tágabb teret kaptak a nép életét rózsás színben, romantikus hevülettel tükröző játékek, a népszínmüvek. Ha mondanivalójukat összehasonlítjuk az akkor divatos kérészéletű, a néptől teljesen idegen, nySrspolgárias ízlésű bohózatokkal vagy a német mintára gyártott érzelmes játékokkal, tagadhatatlanul némi haladást jelentettek a népszínművek. A falu, az egyszerű ember élete tárult fel a színpadon, pántlikásán és felcicomázva, ugyan, de némi valóságmagja és hitelessége mégis volt ezeknek a, színjátékoknak. Az ötvenes években, a magyar szabadságharc leverése után megvolt a lehetősége annak, hogy a népszínművekről lehántsák a torzító hazugot, a hamis romantikát és e könnyű műfaj útja is a realitás felé tolódjék. Sajnos, míg a líra Arany Jánosban, a széppróza Jókaiban és Mikszáthban megtalálta nagymestereit, a drámában Katona József és Madách után nem akadt új utat kereső, új formát próbáló úttörő jelenség Egyedül Szigligeti Ede, majd később Csiky Gergely tudott darabjaiban valónak tetsző társadalmi hátteret komponálni. Csepreghy Ferenc és Tóth Ede népszínműveiben a „demokratikus tendencia teljesen elvész", írja Szerb Antal irodalomtörténetében. A népi alakoknak nincs más bánatuk, mint ami a nagyon jómódú embereknek szokott lenni: szerelmi bonyodalmak, házassági háromszögek, féltékenységek, amelyekbe csak itt-ott keveredik valami adomaszerű korrajzi mezzanat, obsitos és hasonló alakok. Olyan népszínmű nincs, ahol a népnek ne lenne pénze, ahol a nép másként, mint egyszerű, de nyugodt megélhetési viszonyok közt élne. (De közben falvak vándorolnak ki Amerikába.) A népszínmű szekere megakadt, kátyúba fulladt. Bonyodalmaiban megmaradt az unásig ismételt sablon: a szegény leányt irigyei és rosszakarói gonosz fondorlattal elválasztják a gazdag parasztlegénytől, olykor a földesúr fiától, végül azonban mégis győz a hűséges szívek szerelme, és a két fiatal megkapja a szülői áldást. Akadt e bonyodalomnak fordítottja is: a leány volt a gazdag, a fiú a nincstelen, nem ritkán oly nemesszívű fiatallegény, akit a sanyarú sors betyárságra kényszerített. Ez a népszínmü-séma évtizedekig, még századunk első éveiben is kísértett a színpadokon. Igaz, már más formában, de az eszmei alap változatlan maradt: a leány a templom szürke egérkéjévé, gépírókisasszennyá vedlett, a földesúr fia pedig vezérigazgatóvá rangosodott. A kiutat ebből a zsákutcából Gárdonyi Géza falusi életképei, az igazságaival, kitűnő emberábrázolásával és a valóság hitelével lebilincselő Bor vagy a Fehér Anna jelentette, később pedig Móricz Zsigmond ma is frissen és elevenen ható Sári bírója. Ma valóban semmi szükség arra, hogy hamiscsengésű álnépszínművek rontsák a közízlést, olyan múltat mutassanak nézőinknek, melynek semmi köze a valósághoz, elkendőzik az osztályellentéteket, torz tükröt tartanak elénk, hazug illúziókba ringatnak. A helyes utat azok a csoportjaink választják, akik felismerve a jót például a Liliomfiban, a Titkárnő, a Nyolc hold föld, a Szeptember, a Pettyes, a Szerelem vagy a Házasság előadására vállalkoznak. A magyar irodalmi múltban nem egy olyan színjátékot találhatnak műkedvelőink, amellyel érdemes foglalkozni. Ahhoz, hogy helyesen értékeljük a mát, helyesen ismerjük fel és jól becsüljük meg épülő rendünk hallatlan vívmányait, elengedhetetlenül szükséges a múltnak helyes felismerése. Azok a színművek tehát, amelyek a múlt valóságait hitelesen tükrözik, mindenképpen színpadainkra valók. Ilyen például Csiky Gergely nem egy színjátéka, az Ingyenélök, a Mukányi vagy a Kaviár. A nyolcvanas évek magyar életét, a hamis polgári erkölcsöket ostorozza bennük Csiky, felfedve a társadalmi bajok csíráit, kórokozóit. Móricz Zsigmondnak a már említett Sári bíróján kívül a Rokonok vagy az Űri muri feltételnül színpadjainkra kívánkozik. Móricznál, e nagy magyar realistánál senki sem tudta jobban megmutatni a húszas évek magyar világának fonákságait, a züllött magyar „történelmi osztályt", a rokonok siserehadában a kizsákmányolók káros bandáját, amely fittyet hányt a nép érdekeinek és zsírján élősködött. Ezek a színművek Horthy és Bethlenek pusztulásra érett világát idézik elénk, amelyet a történelem színpadáról végleg elsöpört a hatalmat kezébe ragadó proletariátus. Különösen hasznos emlékezetünkbe idézni ezt a múltat ma, egy esztendővel a magyar ellenforradalmi események után, amelyek a gyászos emlékű múlt feltámasztását, a nép újbóli járombatörését tűzték ki célul. Színjátszó csoportjaink jól ismerik Bródy Sándor Tanítónőjét, amelyet Területi Színházunk kitűnő előadásban országszerte népszerűsített. De kevésbé ismerik a Dadát, a Tímár Lizát, vagy a Királyidillek gyűjtőcímmel kiadott három pompás egyfelvonásosát. Heltai Jenő nemcsak az immár klasszikusnak minősíthető Néma levente írója, de szerzője a színpadjainkra kívánkozó Tündérlaki lányoknak is. Barta Lajos Szerelem és Zsuzsi című vígjátékaira is gondolnunk kell, Szép Ernő Azrája is megérdemelné figyemünket vagy Tamási Áron ízes, gönyörködtető mesejátéka, Az énekes madár. Csupa hálás, újszerű feladat, melynek megoldására tervszerűen, nagy felelősségtudattal kell felkészülni. E darabok betanulásához nem elég két vagy három hét. A nagy és igényes feladatok, a becsületes és jó szocialista munka kötelességét róják a vezetőre, a csoport tagjaira egyaránt. Ha színjátszóink mélyebben tudatosítják magukban, hogy a színpadról elhangzó szó ne csak szórakoztasson, de legyen mindéin munkánk hasznos megsegítője is, akkor johbain fogják a képességeiknek megfelelő darabokat kiválogatni és jobban birkóznak meg a betanulással kapcsolatban felmerülő nehézségekkel is. д Barátság Hónapja fokozottabban inti színjátszóinkat, hogy az orcsz nép és szovjet drámairodalom mérhetetlen kicsestárában válogassanak bátrabban. Számtalan színjáték akad, ameiyek nem igényelnek nagy színpadot és nagy színészi felkészültséget, nagy anyagi befektetést. De elsősorban megkívánják az őszinte hangot, az igazi elmélyülést, az új szocialista kultúra szeretetét és feltételezik azt, hogy tisztáiban legyünk felszabadítóink múltbeli áldozatos harcaival és mai nemes törekvéseivel, amelyekkel a béke védelmén ernyedetlenül fáradoznak. Csak töretlen hittel és igaz meggyőződéssel lehet és szabad szovjet darabot játszani, orosz embereket elhitető erővel megeleveníteni. Színjátszó csoportjaink vezetőinek tisztában kell lenniök azzal, hogy ez a legigényesebb és egyúttal leghálásabb feladat, és ugyanígy színjátszóink is érezzék át, hogy küldetést teljesítenek, amikor szovjet embereket alakítanak, a szovjet élet szépségének és magasabb erkölcsiségének hirdetőivé, s a megvalósított szocialista rend nagyszerű emberi érzés- és gondolatvilágának feltáráivá válnak. Küldetést teljesítenek, amikor megszerettetik dolgozóinkkal felszabadítóink életét és világát. És ezt a feladatot, mint mondottuk, csak igaz hittel és meggyőződéssel lehet elvégezni. Területi Színházunk legutolsó nagysikerű bemutatója, Rahmanov Viharcs alkony atának fergetes tetszéssel fogadott előadása a legvilágosabban példázza színjátszóinknak a követendő helyes utat. Mindenképpen helyeselhető, hogy a fülekpüspökiek és bósiek a Revizorral, az ipolyságiak a Leánykérővel, a losonciak Az idegen gyermekkel ünneplik a Barátság Hónapját. Dicséretes az is, hogy a dunaszerdahelyiek Osztrovszkij Vihar című drámájának bemutatására készülnek, noha félő, hogy erejüket meghaladja a feladat, amit a múlt század e drámai remekének előadása jelent, hiszen még nagy művészek, hivatásos rendezők is csak ritka, kivételes esetben birkóznak meg eredményesen vele. De a kísérlet, ha nem is jár majd átütő sikerrel, megérdemel minden biztatást és remélni merjük, hogy az áldozatos munka meghozza majd szívet-lelket gyönyörködtető gyümölcsét.*) E. V *) (A felsorolt színművek némelyike nem szerepel a Csemadok központi titkársága által kiadott listán, és ez idő szerint könyvesboltjainkban nem kapható. Miután csoportjaink műsortervei nem egy esetben megkívánják a kezdeményezést, valamely eddig még nem játszott színdarab bemutatását, érdeklődés esetén törekednünk kell a könyv beszerzésére, hogy a darab előadását lehetővé tegyük, és ezzel színjátszó mozgalmunk fejlődését megsegítsük.) 9