A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-04 / 31. szám

Ferenczéy Stefan agronómus Ondreják Márton tehéneteto Jókora gazdaságba vitt el utam a minap, valami olyasmi után érdeklődve, vajon minő állapotban lehet egy ilyer nagy állami gazdaság állattenyésztése. A földek, amelyeken a borús ég alatt már majdnem minden gabonatábla kasza alatt állott, valamikor Esterházy-birtokok voltak, s nem is grófi, hanem hercegi földek. Ez meglátszott már a majorságok épületein is, ez a vonás, a hercegi. A kisebb uradalmak gazdasági komplexumok voltak, egy nagy majorságban egyesülvén a cselédség lakásai, a gazdatiszti-lak, a gazdaság épületei és az uraság kastélya. Itt, a herceg Esterházyak mór stílű kastélya bentről, Galántáról leste, hogy milyen a mozgás kint a majorságokban, ahol az első számú munkarendőr nem a földbirtokos, hanem a gazdatiszt volt. Ennek a lakása uralkodott valamennyi épület között is a nagy gazdasági udvarokban. Körötte aztán jelentőségben és fekvésben elkülönülve sorakoznak a valamikori műhelyek, gépész-házak, majoros és cselédlakások, kocsiszínek és istállók. De ezeken kívülről úgyszólván meg-.sem látszik, hogy melyikben laknak emberek és melyikben állatok. Rendszer,, pontosság és kínos gazdasági igény volt ezeknek megalkotásában, de az emberek számára csak viszonylagos ellátást biztosítottak a falak, amelyek egyeseovedül a birtokos gazdasági érdekeit sáncolták körül. Termelni lehetett bennük, végig lehetett látni rajtuk, mint ahogy a középkori földesúr végigláthatot,t várából a kis jobbágyfalvak népén. Itt is úgy lézengett a cselédség, mint néhány évszázada a várak tövén a jobbágyság. Csodálatos, hogy ezt a gazdasági rendszert megőrizhették egészen a huszadik század elejéig az ilyen uradalmakban. Egy kissé nyomasztó érzés is ilyen gazdasági udvarokban járkálni, ahol a nagy • fehér falak s szűk ablakok, alacsony emberi lakások folyton valami hökölésre késztetik az embert, s a nagy kopár udvarok sara ötven év alatt sem tűnt el. De már új dolgokra, változásra mutat az, hogy rengeteg a gép a nagy udvarokon és jóval kevesebb az ember. Az emberek kirajzottak innen más pályákra. Szóval, változik a mezőgazdasági nagytermelés mechanizmusa, gondolja az ember, amint a rengeteg gépet látja, amiket nincs mód elhelyeanl még az ilyen mammutgazdaság udvarában sem. Majd, eltűnik a sivárság is ezek környékéről, csak épüljenek fel az új majorságok az állami gazdaságok földjein. A gazdaság intézőjétől, Ferenczéy Stefantól, aztán megtudtam, hogy majdnem céltalan az idejövetelem, hiszen amiért én jöttem, azt leginkább csak mintatenyészetekben találhatnám meg, amolyan iskolagazdaságokban. Nevezetesen az állattenyésztés legmodernebb kutatómódszereit, vagy kiugró eredményeit. De azért, mondja, csak maradjak, mert itt is találok elég megfigyelni valót. — Nálunk egy dolgot lehet megtalálni: a nagyüzemi termelés eredményeit. Már úgy értem, hogy amit nagyban átlagosan ki lehet termelni. Sőt, ami azt illeti, a mi gazdaságunk a közepes gazdaságok felett áll az eredményekben — mondja, miközben azon igyekszik, hogy üzemképes állapotba hozza motorkerékpárját, amivel a négy majorból álló gazdaságot majd bejárjuk. Közben vendégül lát családjával, a majorban lakó eimberekkel ismertet össze, rendelkezéseket ad ki, hiszen nemcsak itt, a gazdasági udvarban van munka, hanem kint a földeken is, mert javában folyik az aratás. Amíg innen a belső majorból kijutunk a külső három gazdaságba, a garasdi és a két ónyi majorba, egészen pontosan tájékoztat a gazdaság helyzetéről az intéző. Mire kiérünk, már inkább az emberekre irányíthatom a figyelmem, mert tudom, hogy az 1100 hektáron most nyolcvanhét család él, valami kétezer darab állat hízik, nevelkedik vagy éppen tejel fajta szerint. Az emberek közül vagy száznyolcvan a legjobb munkabírás korhatárai között dolgozik, alig ötven a száma az olyan idősebb embernek, .aki már csak a! könnyebb munkák körül tesz-vesz a gazdaságban. Évek óta kiegyensúlyozott a termelés és a javadalmazás. Az emberek átlagosan 1200—1400 korona között keresnek havonta. S hogy ezért mit tesznek, azt is megtudom hamarosan az intézőtől s maguktól az emberektől is. Az állami össztermelés indexeinek itt olyan mutatószámai vannak, amelyek kiegyenlített termelést jeleznek. Egy negyedév vagy félév termelése az egész évé is. Sertéshúsból л kötelező állami beszolgáltatás mérve szerint egynéhány százalékkal általánosan több, marhahúsból többnyire kétszeres a beadás minden évben, a tejé is több százszázegynéhány százalékkal. Az emberek pedig itt, az állatgazdasáqban hat-hét órát dolgoznak naponta, s jóformán azután sem kell érdeklődnöm, hogy milyen feltételek mellett, hiszen első pillanatban látom, hogy villanyárammal hajtott gépek, vízvezetékek, lóvontatású kisvasútak között folyik itt az állatok ellátása. Ilyen tájékozódás mellett már csak az a szerep jutott, hogy az embereket figyeljem vagy halgassam meg. Annyit se válogattam közöttük, mintha társaságban lévén, valakitől meg akarom érdeklődni: hányat mutat az órája, hogy megtudjam: kinek mit nyújt ez a gazdaság, — mégis azonos eredményeket nyújtottak ezek a beszélgetések. Hogy volt idő, amikor szinte tudattalanul éltek a cselédek vigasztalan, egyhangú életét, s hogy ma milyen más az élet sora. Egy öregembert, bizonyos Ondreják Mártont nézegetek már jó ideje az egyik istállóban, hogy milyen fürgén szaladozik hízómarhák s nevelésre fogott borjak között esti etetés közben. Talán ötkilós súlyú a kezében a vagdalt takarmány-keverékkel megrakott vesrzőkosár, amivel kitartóan futkározik egyik baromtól a másikig a jászlak mentén. Nagyokat üt száraz öklével az állatok busa fejére olykor-olykor . .s úgy beszélget velük, mintha szótértő lények lennének. Aprókat nevet hozzá s így nevetve áll meg előttem is, megsokallva talán a szótlan fixírozást. — Szép állatok, mi? Sok a baj velük, makrancosak a dögök, különösen a borjúk — nevetgél. — De azért bírom a munkát — teszi hozzá szinte mentegetőzve, mintha attól tartana, hogy én valamilyen hivatalos személy lehetek, aki azt jött vizsgálni: ki képes még öreg korára is ilyen fürgén dolgozni ? — Hány éves? — kérdezem tőle. — Hatvan már elmúltam. Kicsit hajlott, nagyot is hall — öregebbnek véltem. — Attól van az, hogy sokat dolgoztam — mondja nedves szemeit törölgetve, amelyből már meghatódottság nélkül is könnyen kiperdül egy-egy könnycsepp —, itt éltem én gyerekségemtől fogva, Kuffnernél. Az ő cselédje vótam én mindig, éppen ebben az istállóban. Tudja, hogy megeszi az embert, ha mindig saraglyán meg háton kell hordani a takarmányt. Oszt semmit se kap érte az ember. Tizenheft méter gabona volt a járandóságom egy esztendőre meg száz korona egy hónapra. De hajnal négytől este hétig furt munka ám! — Hát most? — kérdezem, majdnem csak az illendőség kedvéért. — Most? — kérdez vissza, hiszen nem egészen érti, mit akarok. — Most éppenséggel van ezernégyszáz koronám. Egy hóra. Dehát több van, mert velem lakik a fiam, vejem, ök is itt dolgoznak mind, .osztán mindegyik ad valamit. Olyanformán •keresnek mint én! Ez már a teteje minden emberi önérzetnek az ilyen öreg cselédnél, hogy ö annyit keres mint a nálánál húsz, harminc évvel .fiatalabbak. Úgy is nevet, mint egy tehetős ^pátriárka. — Adnak azok bizony, pedig a lakbér csak húsz korona. Mert nem saját a ház. Három hízója van, az óla tele baromfiakkal s mégsem érti, amikor megkérdezem, hogy mikor volt jobb, a bérlőnél-e vagy most a gazdaságban. — A szegénynek mindig dolgozni kellett — felel valami ősi belenyugvással, felcsukló öreg hangon. A másik beszélgetés már nemcsak eredményessége miatt volt jobb, de vidámabb ls. Először csak azt hittem azért, mert lakodalomból jövet ült az asszony meg az embere a fejöszékre, de aztán láttam, hogy természete ezeknek az embereknek a könynyed, elégedett nevetés. Biztonságérzet. Pedig az egyszerű s e vidéken szokásos Patócs névre hallgató közepes korú házaspár már két gyereket temetett s a városban szolgáló asszonykában volt annyi erő, hogy a kocsiskodó férje 40 pengős jövedelme mellett mert gyermekszülésekre gondolni, s folyton mosolyogni, ami most sem hervadt le az arcáról, öt gyerek után. Nagyon megnyugtató ez a mosolygás a fejöszéken ülő asszony arcán, mert mö(Folytatás a 11. oldalon)