A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

ä Q ső havazás ^ A szoba fülledt melegétől szabadon, cí tétován megálltam az utolsó lépcsőfokon. ^ Az udvar kopár falai között még s? érintetlen az elnyúló hólepel. ^ Nyomot hagyó lépteim helyrehozhatatlanok ff Ő, liliomtiszta hólepel, ? végzeted te sem kerülöd el! у s Künn az ufcán kőtömbök sorakoznak, emberi kezek nüvei — tetejük fehér. A város közepén emelkedő dombon magasztos varázssal teli nyugalom. - _ A városháza s a templom nyújtogatja az ég feli - ragyogó ezüsttel beszórt kupoláját, tornyát. Ünnepi kímélettel tapossa a nép a havat, mintha az örök béke jelképe volna e meghitt, karácsonyt idéző nap. ? Szót szóhoz, tettet tetthez rakjunk. Életté tegyük, valópá, mi jelkép csupán, akár a hó — pehelyr'ól pehelyre, rétegről rétegre! Iszonyú hajszával szakadatlan űzzétek egymást ~ fagyott pára-cseppek. & Szórjátok tele a hegyek komor szakadékait, TM a fekete földből kibúvó kenyér csíráit, sokasodjék milliárd parányi nedv folttá, hád'd duzzadjon a folyók ere. •j Hisz parányokbó! lesz minden, mi nagy és [4 csodás j] életet szülő, dúsító alkotás! к Т. DOVICSOVICS MARCIT Éjjeli utazás Nézem a vonat ablakából, mily pompás így este a város, míg lassan elnyeli a távol... S én mégis újra haza vágyok. Kökényszemü anyja ölében, útitársam egy szöszke gyermek. Vasutasok ülnek be négyen, tán éjjeli műszakra mennek. Nagy a jókedv, a derű, s nyomba előkerül az elnyűtt kártya. Rá-rákacsint egyikük lopva a sarokban egy szőke lányra. Ablakomon szunnyad a pára. Fények libegnek messze, messze. Mint száz csöpp szent jánosbogárka a tó felszínén tavasz-este. Mint őszi felhók, tovaszállnak a lágy, puha, kormos füstbolyhok Virrasztanak a bakterházak. Odébbáll a sok sürgönyoszlop. Ezüstös csendben, dérütötten alszanak már a barna földek. Égy-egy szikra a földre röppen, és csókot ad egy dermedt rögnek Az éjbe futnak már a percek, csak a kerekek zaja kattog. Társaim is elszenderednek, megenyhülnek a fáradt arcok. A gyermeknek édes az álma ... * Mór csak a szőke lány van ébren. El-elmereng az éjszakába, ss csillag gyúl ki a szemében... KULCSÁR TIBOR A nyom Ha nyomot keresel mögöttem, ne nézd utam, amerre jöttem, Mert sárban, porban, s át haraszton Meg nem leled, — de eléd tartom, Utam nyomát hordó arcom. Nagy tüzek lángja felégette A harasztot, s vihar keverte Sárba a port, és múltba merült Az út... S léptem ahogy csendesült: A nyom arcom redöjébe ült. Ne keress hát nyomot mögöttem, Utam se nézd; amerre jöttem, ~~ Lábam nyomát fű nőtte be, És gyógyító illat száll vele. • Elsimult a régi nyom helye. CSONTOS VILMOS Gst ^ Felnyitja pilláit az éjszaka, bársonyos szemével széttekint. Már elhúztak a kóbor vadludak a messzeségben. Este lett megint. .. : MÉSZÁROS ILON/^í