A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

— KÁVÉ LECKÉVEL Az eszpresszóban egy pillanatra mindenki fölnéz. Különös pár jött be: elől egy nyurga fiú, almazöld ballonkabátban, nagykarimájú szürke kalapban» szarvasbőr kesztyűjét két ujja közt lóbálva; mögötte egy kíváncsi és ijedt, fonnyadozó arcú kicsi öregasszony," esetlenül bő fekete kabátban, ropogósra keményített fejkendőben. A fiú ügyesen siklik át az asztalok keskeny közén. Az öregasszony nagyon igyekszik, hogy mindent meglásson, semmit el ne vétsen, ezért aztán ^lénken és nyugtalanul néz mindenüvé, csak a lába alá nem: elbotlik egy széklábban, megtaszít egy asztalkát; mire bevonulnak a sarokba, a kis teremben szinte semmi se marad a helyén. Akár egy földrengés — mormolja valaki, s az asztalok felett mint kaján szellő, végiglebben a kuncogás. Igaz is: egy ilyen suta parasztasszony minek jön be az eszpresszóba. Bár nem baj, hogy bejött, legalább történik valami ebben az unalmas életben, egy kis ingyen attrakció. És csakugyan, a mulatság folytatódik, mert amíg a fiú bámulatos kigyómozdulattal búvik ki a kabátjából, az öregasszony oly buzgón és hadonászva veti le a magáét, hogy a szomszédos székről leseper vele egy kalapot. Remek kalap! — selymes, puha velúr, amelyet csak önérzetesen és ünnepélyesen lehet viselni. Most azonban ez a fejrevalő-költemény letottyan a földre, s oly búbánatosan ül ott, mint egy dögledező sündisznó. A kalap gazdája egy kövér, gyérhajú állampolgár, aki eleddig kárörvendve kacarászott a poharába, éktelen haragra lobban. Kabátja ujjával dörgöli sebesen a kalapját, és közben gyilkos pillantást vet az öregasszonyra. Brutus nézhetett igy, mikor Caesarba döfte a tőrét. Dehát a rettentő szemvillogtatás semmit sem ér. A kövér hiába mereszti a szemét, mást nem lát. csak egy keskeny, csontos, görnyedt hátat s rajta egy ódivatú, zsinórral szegett plüss kabátkát. A fiú magasan ill a székén, szinte trónol. Fel sem ér hozzá a vásári vihogás. Micsoda népség! — mondja a lusta és hűvös pillantása —, mást se tud, csak vigyorogni... Nem szégyelli az anyját. Nem is hivalkodik vele, nem is szégyelli. Ül mellette, fölényesen és elszántan. Van valami csendes megvetés az egész lényében, a félig lehunyt szemében, a szája szegletében, a konok homlokán: nem dac, nem gúny, nem is lázadás, csak valami szenvtelen gőg. És ez annyira betölti, hogy az anyjára se tud melegen ránézni. Mikor elébük teszik a feketét, az öregasszony marokra fogja a csészéjét, és mohón belehörböl. 0, aranyoskám — mondja mindjárt, és balkezével megérinti a pincérlány ruháját —, de finom ez, de nagyon fimm: isten áldja meg a kezét, amiért ilyen finomat hozott! Á lány, árnyas szemű, fáradt, ideges lány, visszafordul csodálkozva. Túlzottnak érzi a hálálkodást, különben is, éppen olyan feketét adott, mint másnak. Csak nem csúfolódik vele a fejkendős öreg? De nem. Ráncos, aszalódott kis arcából ártatlan, gyermekien tiszta szempár néz a világra: a szeme körül már megöregedett mindene, barázdás a homloka, fakó a haja, petyhüdt a bőre, de a két szeme megmaradt kíváncsinak, tündöklőnek, kislányosnak. Ö kérem — mondja a pincérlány, s megáll kicsit nézni az öregasszonyt. Olyan szépen mondta: aranyoskám. És olyan kedves szó ez, olyan jóleső. A lány tehát áll, s ízleli a szép szót, barátságra hangolódva. A fiú ellenben szigorú. Bizonyosan föltette magában, hogy kifogástalan viselkedésű dámát farag az ö töpörödött, kicsi anyjából. Ne fogja át a csészét — mondja halkan, s ránéz anyjára a hűvös szemével — nem szép az, csak egy bögrét lehet így megmarkolni, azt is csak otthon. Próbálja szépen a két ujja közé fogni a csésze fülét. így ni! Ne akkora erővel, mintha kétkilós súlyt emelne: könnyedén, kecsesen, ahogy én. A pincérlánynak karikára nyílik a szeme. Mégse illő ez, hogy valaki egy zsúfolt eszpresszóban a csészefogás helyes módjaira oktassa az anyját. Hanem a kicsi öregasszony egyáltalán nem neheztel a fiára, még inkább hálás neki, amiért finomítja: és nagyon iparkodik, nagyon erőlteti a bütykös, repedezett bőrű ujjait, hogy valamiképp ügyesen tudja tartani a csészét. — Nem próbáltam én ezt — mondja közben a lánynak, restelkedés nélkül — nem járok én ilyen helyekre, sose volt időm, lelkecském: ezt már majd most kell megtanulnom, jó későn, mint kopasznak a fésülködést; mert én jánykoromban mást tanultam, kapálni, szőlőt kötözni, szénát gyűjteni, tehenet fejni, malacot nevelni, mert mindent megtanultam én, nagyon dolgos jány voltam, az én kezemből nem esett ki semmi... 40