A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

zt mondod, hogy sokat jártál külföldön, ismered az Inn völgyének varázsát, a Lovcsen autósztrádájának merész szerpentinjeit, a kecses gőzösöket és iromba uszályokat hordó Rajnát, azzal dicsekszel, hogy megállított a Ádige regényes rohanása, a talján tavak szúrós kéksége, az olasz táj tündökletes szépsége a fehér felhőket pipáló Vezúv lábánál. Nos, én is csodáltam a Dolomitok égbe vesző ormait, a Steinernes Meer roppant kietlen kőtengerét, csodáltam és ámultam sok mindent fent a hideg északon, a zúgó fenyvesek övezte hótiszta finn tavaknál vagy lenn délen' Szicília forróra fűlt kénsárga hegyvilégában, ám e csodálat csak ritkán párosult azzal a meleggel, amelyet a hazai táj szépsége ébresztett bennem. Nem tagadom, olykor lenyűgözött és lelkendezésre, tán ujjongásra késztetett engem is az idegen táj varázsa, de nem hagyta, hogy csendben elmerengjek és megleljem az igazi pihentető békességet. .Ezért zengem itt ma a mi kis világunk dicséretét. Engedd hát, hogy kézen fogva vezesselek és emlékeztesselek. Látom, mosolyogsz szavamon. Ugyan mi újat mondhatok neked e tájról, melynek minden zúgát úgy ismered, mint a tenyeredet? Látod, én mégis megpróbálom és kísérletem talán nem lesz teljesen meddő. Tudom, téged is talán már százszor röpített végig a gyors a Vág völgyén és ismered mondavilágát. De figyelj, amott Sztrecsnó fellett Ovár csak egy pillanatra bukkan fel. Csonkán meredező fala felett kiterjesztett szárnnyal egy kőszáli sas lebeg. Talán ezer éye már vagy annál is több, hogy valahol e sziklák közt ilyen sasmadár vert fészket és gyermeket nemzett Svátopluk király legkisebbik leányával. Azt mondod, a gyors utazás, a rohanás nem köt le. ürömmel hagyod ott olykor az autó kényelmes öblét, szöges bakancsban, esőállő ruhában, tarisznyával a válladon szívesen nekivágsz a hegyeknek, keresed a ritkán járt örvényeket, s hagyod, hogy gép és ember helyett a hegy a tő, a víz szóljon hozzád fényeivel, illatával, titokzatos jeleivel, amelyeknek értője vagy, mint minden ember, aki engedelmesen oda tudja hajtani fejét a föld ölére. Igazad van barátom, helyettem mondtad ki, hogy szereted bányavároskáink igézetes szépségét. Lőcse és Bánfa apró ódon házait, hangulatos tereit, Kassa csodálatos dómját, hogy néma csodálattal tölt el a Tátra fennsége, és mennyi a báj, a szépség, erö a dobsinaí tájban. Szereted, hogy nyaranta a mi hegyeink közt nem tikkadsz el, mindenfelől hallod a csobogást, Turőcban ha botod hegyéi a földbe döföd, pezsegve tör elő az üdítő víz. Mennyi éltető, balzsamos forrás, betegnek gyógyulás, vándornak üdülés! Ügy érzed, hegyvilágunk ormai közt, mintha a szél is szelídebben járna, és te érted a szél hátán tovasurranó beszédét a természetnek, a nyugalom, a pihenés és békesség csöndes énekét — alig néhány száz lépésnyire újonnan épült palatetös, ezer ablakszemme) széttekíntgetó gyárainktól. Ö, szép hazánk varázslatos hegyi világa, és te, áldott csallóközi táj, búzatábláik ringó tengere, te végeláthatatlan termékeny sík, ízes fehér kenyér, édesítő cukor termője! Nem idézek mondákat és legendákat — kelettől nyugatig, az Árva völgyétől Dévény váráig minden csonka fal telve velük. A múlt tenger fájdalmát megédesíti a jelen, amely e tájban fénylőn, diadalmas erővel tör fel, és azt mondja, azt kiáltja felénk: — Ember, csak előre, mindig előre! A Duna. a Vág, a Garam, a Hernád, az Árva ezt súgják s ezt visszhangozzák hegyeink is. — Legyen az élet szép és áldott, mint amilyen szép és áldott a táj! E. V. A föld hátát barázdák nyesik hosszan, Ömlik a mag, vadul dohog a gép, A rög elébe hull alázatosan. A zúgó tajték köröl köre lép, Hideg dühét a parti lombra szórja, Tombolva a fövénybe beletép. Pihen a víz tavaszi ár után. Elült a szél, a fákon gally se moccan, Csónakba gyűl a hal a oén Dunán.