A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-15 / 50. szám

Isten bocsássa meg, de én már hónapok óta nem járok kávéházba. Sétálok az utcán, vagy boldogabb perceimben beülök egy füstös, hangos, zsúfolt kis sarki kocsmába ábrándozni, gondolatokból fényes hálót szőni, de kávéházba nam megyek be. Még olyankor sem, ha éheimet szeretném gyorsan és türelmetlenül , enyhíteni valamivel. Ilyenkor hentesüzletben vásárolok valamit, és keresek egy csendesebb helyet, egy pihentető padot. Szalámival és néhány zsemlével a kezemben ezen az októberi délutánon is eldugott padocska felé tartok, ahol gesztenyefák ölelkeznek szelid és békés polgárok feje felett, фо1 a nyugodtságot és az élet heves áramából való kikapcsolódást tartom a legüdvösebb dolognak. A kiszemelt padon ketten ülnek. A férfi ötvenen túl lehet, szögletes fejű, horpadt arcú, szeméből az ősz szomorkás hangulata áramlik térre, padokra, emberekre. Az asszony idősebb valamelyest, a hatvanhoz jár közel, kopott kabát van rajta és őszülő hajkoszorúján ráncos, sötét kendő. Beszélgetnek, összebújva naigy megértésben. — Mondja csak. Ott hagyta abba, hogy megnősült — biztatja kíváncsian az aszszony partnerét. — Először — kezdi borúsan, szomorúan, az ember. Melléjük ülök harmadiknak, hát ejgy ideig némán fagyosak maradnak. Lopva nézegetnek, mert ki tudja, milyen nyelven érthetek, beszélhetek; ők magyarul beszélnek, s mivel nem sejtik, hogy én is úgy, belemelegednek megint. Ahogy szavukból kicsendülni érzeím, először találkoznak padon. Sem ezelőtt, sem ezután nem találkozhatnak igy, holott jól ismerik egymást régebbről, talán látásból, ava«v közös Utcából, de a véletlen még soha nem játszott közre abban, hogy egy padra leüljenek. — Szóval megnősültem — emeli fel hangját ismét a férfi. — És aztán? — sürgeti szomjasan az asszony. — Elváltam. Illetve ő vált el, én nein. — Nem értették meg egymást? ... Az amber legyint, а lába előtt játszó piros levelekre néz, s karját, nehéz, csontos karját a térdére epeszti. — Két hónapig igen. Aztán vége. Elromlott minden. — Értem — mondja csendesen az aszszony és sietteti, beszéljen tovább. — Tudja, az ember Üyen korban már nagyon szeretné megválasztani a párját, jó is leayen, rendes is legyein és а pénzzel is takarékosan bánjon. Mert ha későn is, de jól, így gondolkozik az ember. — Miért nősült későn? Ja.,, tudom, (tudom. Az ember nem válaszol mindjárt, a szomszéd padra táncol a tekintete, rokkant férfi foglal helyet feleségestől, kezükben bő szatyor, a szatyorban árulni, kereskedni való tömpeorrú, tömzsi kutyakölykök. Szegényesen, kopottan öltözöttek az üj vendégek. Ezeknek a nézésében vagy szénásában merül el emberünk, imajd mintha a látvány összefüggne azzal, amit mondani készül még, folytatja: — Ismerheti a dolgot. Negyvenegyben •elkapott a gépszíj, ki a frontra, fogságba és nyolc év után haza. — Igen. — Jól elhelyezkedtem itthon. Építkezésekre jártam. Kőművesek mellett dolgoztam. Jól kerestem. A nősülésre évekig nem gondoltam. Volt barakkszobám, benne ágy, asztal meg két szék, nom hiányzott Eckerdt Sándor rajzai MÁCS JÓZSEF: Tátstaíükok semmi, az aszony se, a fűtő szerelem se. Mégsem voltam boldog. Üresnek, kínosnak találtam az életet. Egyre fájóbban kellett a melea családi fészek, a feleség, a gyerek. — Elhiszem, megértem — • szól közbe bólintgatva az asszony. — Igyekeztem megtalálni a páromat. — Nehéz volt, ugye? '— Az üzemben néztem szét. összeismerkedtem ezzel is, azzal is. A fiatalabbakkal szerencsésebb lettem volna, azok nem tekintettek a karomra. Egyike, másika nyíltan ki is fejezte, hogy ismerkedni szeretne velem. De hát húsz évessel, meg huszonöt évessel kezdjek? — Jaj, a mai húszévesek! — sóhajt az asszony, — Nem nézik, nős-e, hozzávaló-e — s itt súgja —, csak a férfit nézik meg a pénztárcáját. Erkölcstelenek, egye meg őket a fene. — Volt azért nekem eszem. Magamhoz valót kerestem, és meg is találtam Zsófiban. — Abban, aki elhagyta? A férfinak kesernyés mosoly torzul az arcán. • — Abban. I — Ott dolgozott az is? — Irnokoskodott az üzemben. Hetenként bejártam az irodájába, tetszett nekem. Nem volt szép, negyvenéves aszonyban ritka, amelyik szép, de kedves volt és szolid, s én is tetszettem neki. Gyakran ottfelejtkeztem nála, beszélgettünk összemelegedtünk. Sétáltunk, jártunk együtt. Tudtam röla, elvált asszony. Azt se bántam. Nem számoltam lánnyal. Szobakonyhás lakása volt, s ez még csak jobban kötött hozzá. Hiszen untam nagyon a svédházat. Egy napon aztán odaköltöztem Zsófihoz és boldogan, egyetértésben teltek a napjaink. — Újdonsült házasok — mosolyodik el az a'sszony. — Pontosan hazajártunk munkából, s örültünk gyerekesen a közös keresetnek. Egy rossz szőt nem váltottunk. Ha kedve volt, moziba, színházba, mulatóba mentünk. Minden vágya teljesült. S nekem egy vágyam volt csupán: a gyerek, s itt; kezdődött a baj. ö inem akart. Hogy az neki teher, leköti. Ez fájt, nagyon fájt, s észre is vehette rajtam, mert aztán többször haragosan és durván támadt rám, hogy én sem vagyok különb az első férjénél, meg a férfiak százainál, én is azt' akarom, ami tönkretenné, eltorzítaná az alakját: a gyereket. Veszekedtünk... Ebben ő vitte a főszerepet. Hónapok múltával már nem is a gyerek, a kiegyensúlyozatlan életünk miatt. — Szemrehányások, kifogások, hibák felnagyítása, igaz? — jegyzi meg gúnyosan az asszony. A férfi bólint. — Nem segítek otthon. Nem mosom el az edényeket. • A szennyes ruhát nem áztatofn be. Pedig megtehetném, tekintettel lehetnék rá, dolgozik, dolgoző nő, majdnem annyi a keresete, mint az enyém. — Szemtelen! — Nem szóltam semmit. Annyiban igaza 18