A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-24 / 47. szám

napokban egy régi hetilap, a .Somorja és vidéke" került kezembe. Az újságban szó szerint a következőket olvastam. „Mint értesülünk, az időjárás kegyetlensége városunk vezetőségét is arra kényszerítette, hogy Somorján is felállítsák a meleg leves- és kenyérosztó konyhát..." A névtelen cikkíró a továbbiakban a népkonyhában látottakat foglalja szavakba. „Elmentünk megnézni a népkonyhát, hogy személyes tapasztalatokat is szerezzünk erről az igazán áldásos intézményről. A levest özvegy Matula Jánosné főzi a lánya segítségével, s hogy a kiosztásban semmi rendzavarás vagy fennakadás ne történjen, mindig jelen van egy nőegyleti megbízott és Plutzer János városi gazda, aki egy listába vezeti be azoknak a nevét, akik a levest elviszik, míg a nagyobb helyiségben két rendőr a kenyeret osztja, mivel ők ismerik igazán azokat, akik rá vannak szorulva arra a kanál levesre és a darab kenyérre. Megnéztem, hogy naponta hány adag levest osztanak ki, s megdöbbentett a levest kérők nagy száma. A konyha áldását igénybe vevők száma napról napra emelkedik, s szerdán délben körülbelül háromszáz szegény ember állt sorba meleg levesért s köszönte meg a jő darab kenyérkét... Lesújtó számok, amelyek maguk helyett beszélnek, és megdöbbentő képet mutatnak arról, hogy mily nagy a nyomor Somorján. Beszélik, hogy egy kilenc gyermekes apa nagy búsulással nekiindult a nagy világnak, hogy valahol munkát szerezzen, mert december eleje óta nem keresett egy fillért sem, azonban még eddig semmi hír sincs rőla. Mintha teljesen nyoma veszett volna. Egy másik kilenc gyermekes özvegyasszonynak a lányát kórházba kellett vinni, mert odahaza nem tudták megfelelően ápolni. A kórházból azonban visszautasították, mert keresetképesnek találták — az anyját. Most a szegény beteg lány odahaza fekszik csonttá aszva, hideg, fűtetlen szobában, s nincs aki ápolja, mert az anyja mosni, vasalni jár, hiszen nyolc éhes száj kér kenyeret. A városi vezetőség nem indított társadalmi akciót a levesosztó fenntartására, de lehetetten, hogy a társadalom közönyösen nézze, hogy a város maga tartsa fenn. Segítségére kell sietni, s lehetőleg természetben való adományokat kell hozzá eljuttatni, hogy ez az áldásos intézmény minél tovább fejthesse ki éhségcsillapító tevékenységét. Könyörületes szívek, mozduljatok meg, mert kétszer ad, aki gyorsan ad!" Eddig a krónika. Megnéztem az újság keltezését: 1929. február 23. Igen. Ekkor már egyre fojtogatóbban szorongatta az egész világra kiható krízis az országot, s a proletárok tömegeit a szakadék szélére kergette, amelynek a neve: Nyomor, Kétségbeesés, Betegség, Halál. Somorján jártamban nyomozni kezdtem a cikk írója utáin. De nem találtam meg. Talán él még a szegénykonyha szakácsnője, Matola Jánosné? A lányához irányítottak, Pokstoller Istvánnéhoz. — Negyvennégyben halt meg szegény édesanyám — mondja a kékszemű, ezüsthajú asszony. — Annakidején á szegénykonyhán főzött, ugye? — Nagy tél volt abban az időben — villan fei az emlékezés Pokstoller Istvánnéban. — Alig láttunk ki az ablakon, mindent betemetett a hó. Majdmindig elkísértem édesanyámat a szegénykonyhába, segítettem neki krumplit hámozni, mosogatni. De csak a téli időszakban iártunk oda, novembertől márciusig. A tavaszi, nyári hónapokban nem működött a konyha. — Sokan jártak levesre? — Nagyon sokan. De ne gondolja, hogy csak napszámosok, földmunkások. Eljárogattak az iparosok is, a szegényebbje. Asztalosok, cipészek, borbélyok. A városházán megkapták a jegyet, mert csak ennek ellenében ehettek levest. A konyha a városi istállóban volt, ezt alakították át erre a célra. — Mit főztek? Milyen leveseket? — Bablevest, krumplilevest, lencselevest és így tovább. Bizony jól esett a somorjai szegényeknek az a tányér meleg étel, hiszen átfáztak otthon, mivel tüzelőjük se volt. Akkor még nem ismerték a szenet ezen a tájon, s hol vettek volna fát, hacsak nem loptak ... Hát ilyen volt akkor az élet. Pokstollernétől elbúcsúzva, tovább róttam Somorja szük utcáit, szerettem volna olyan emberrel találkozni, aki annakidején ott volt, ott étkezett a szegénykonyhán. Ulasítgattak jobbra-balra, mégsem találtam senkit. Elkoptak, eltűntek ezek az emberek, s akik megmaradtak, talán szégyellik is, hogy annakidején levesre jártak. Nem tudom. Sidó István, Patőcs Gábor és többen a régi harcosok közül sóhajtva emlékeznek ezekre az évekre. — Semmibe se vették akkor a szegény embert — borul el Sidó István tekintete. — Szidták, korholták, megverték, ha enni kért. „Nincs segély!" — ordította a járási főnök. S ha a gyerekeit emlegette az ember, ráförmedt: „Ne csináljanak anynyi gyereket!" Keleti Svájcnak keresztelték el akkoriban a köztársaságot. És Somorján háromszázan jártak meleg levesre. d. gy. A napok egyre rövidebbek... Borús 'fejét a fíiz lehajtja, bánat borong a víz felett; alkony borul a néma partra: valaki búcsút integet. Egy hölgy a barna vízre sóhajt, — bánat borong a víz felett — talán egy kissé sírni óhajt, de késő vart, már nem lehet. Borús fejét a füz lehajtja, fejét lehajtva áll a hölgy, — árnyéka ring, mint régi sajka, mely már a fáradt partra dőlt. Te drága hölgy, te szép, te kedves; a sarkon ég a lámpa már, kis zsebkendőd emeld szemedhez; eredj haza, — elmúlt a nyár. Mert lásd, fejét a tűz lehajtja, bánat borong a víz felett, alkony borul a néma partra, s valaki búcsút integet. RÄCZ OLIVÉR , * Szürke szobor Szürke szobor, ki őrzöd a kis falut s itt állsz szerényen e tér közepén, — feletted az akácos összeér — ismered-e még a szőke kisfiút? Sokszor pihent hüs lábad előtt este s onnan nézett messzi csillagokra. Ő volt az, ki ködös hajnalokba, kertek alatt a tündéreket leste. Mesélj nekem, emlékszel néha rám? Te mögéd bújtam derék cimborám, ha ingaljába p:

ros almát szedtem. Akkor se szóltál — bánt a némaság. Én úgy szeretek emlékezni rád ... Hideg köszemed, jaj, már meg se rebben! OZSVALD ÁR-PAP Nyomtalan jelek Nyáron az út porában még csitri lány neve jelezte merre jártam, Öcsém, emlékszel-e? Hófehér téli reggel a dombok oldalán frissen vésett jegyekkel más nevű volt a lány. ... A port a szél kuszálta és színe jeltelen. Az olvadás nyomába a nevet nem lelem. ZALA JÖZSEF A szúnyog meg én Látod, te kidugod hegyes fullánkod, s úgy szurkálsz, ha rá alkalmad van, majd megkergülsz vélt hatalmadban. Nékem, nincs csak egy kis ceruzavégem, benne vékony grafitrudacska. De mélyebbet szúr, te kis csacska. SIMKO MARGIT 1119