A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-17 / 46. szám

Gyönyörű téli reggel virradt másnap a világra. A hó úgy szikrázott, mint megannyi drágakő. Lelket emelő báj bújócskázott a fényben heverő tájon. Mély volt az ég és áttetsző, mint a kristály tengerek. Későn ébredtem valami zavaros, határozatlan szőváltásra. Szüleim pereltek a konyhában. A szóváltás még mindig a tegnapi esemény körül forgott. Apám öblös hangja elevenembe vágott, amikor ezt harsogta: — Mért hallgatott, mint a csuka? Mért nem vallotta be, hogyan történt? Miii? De a drágalátos kölyke összeszorította a fogát s úgy nézett rám, mint a gyújtogató. Meglátod, még börtönbe juttat ez a semmiházi ... De nem hagyom, hogy addig fejlődjön a dolog, nem én! Ököllel verem ki belőle a makacsságot, hogy belepusztul. A szóáradatra anyám sikító hangja felelt. Most Is engem védelmezett szegény. — Csak védd, védd — pattogta apám. — Köszönd ímeg neki, hogy ezután még nyomorultabbak leszünk! Kábultan hallgattam, és nem tudtam megérteni apámat, igaz, elrakott már egynéhányszor kisebb-nagyobb csínytevéseimért. de még soha nem háborodott fel ennyire. Erősen törtem a fejem, s hirtelen, mjnt a villámcsapás, hasított tudatomba a felismerés. Azt mondotta;: „Köszönd meg neki, hogy ezután még nyomorultabbak leszünk!" Hát persze. Apámat néha elhivatja a pocakos Kollár úr. Csert aprítani vagy fát, deszkát kirakni a vagonból. Más munkáia nem is igen akad, mióta a papírgyárból elbocsátották. S most fél, retteg, hogy a fakereskedőtől is kikopik. Tízéves fejemben táncot jártak a gondolatok s hirtelen nagy elhatározás ütött belém. Kimeovek és mindent elmondok neki. Hadd tudja meg, hogy nem vagyok zsivány, sem gazfickó. Nem tehetek a történtekről. Igazán nem. Az igazság érzete szárnyakat adott lelkemnek. Kiugrottam az ágybői és sebtiben magamra kapkodtam ruhámat. És ahogy a zsebembe nvúlok, csak megzizzen valami az ujjaim között. Kirántom a kezem, hát egy gyűrött, zöldhasú bankó. Százkoronás. Elhalványodtam. A pénz mint a tüzes üszök égette tenyeremet. Nem, nem is a tenyeremet sütötte, hanem szegény vergődő gyerekszívemet. Az elhatározásból semmi sem lett. Gyorsan visszadugtam zsebembe a százast* és reszkető kézzel vetkőztem. Visszabújtam az ágyba és fejemre húztam a dunyhát, ne halljak egy szőt sem s meg ne lássák záporozó könnyeimet. Percekig vaay talán egy egész óráig feküdtem Így? Nem tudom. De egyszerre éreztem, hogy lehúzzák fejemről a dunyhát. Édesanyám keze simított végig halántékomon. — Kelj fel fiam, mert elkésel az iskolából — szólt gyenqéden és megcsókolta az arcom. — Te sírtál fiacskám, ugye? — nézett kutatón a szemembe. — Almomban ... — csak... csak álmomban — dadogtam és kiugrottam az ágybői. Szerencsémre apám már eltávozott hazulról. Sietve kaptam be a sovány reggelit és elmenekültem anyám aggódö szeme elől. Az iskolában nem voltam képes tanítóm szavára figyelmezni. Folyton a pénz járt eszemben, és nem tudtam, mitévő legyek. Nem mertem zsebre dugni a kezem, s úgy éreztem, sebet égetett oldalamba a zöldhasú bankó. Sok töprengés után elhatároztam, hogy a kútba dobom, de később elvetettem ezt a tervet. Megláthatnak, kihúzhatják a vödörben és akkor minden kiderül. Végtére mentő ötletem támadt. Hőgolyőba rejtem s behajítom a fakereskedő udvarába. Ez volt még a legjobb, s alig vártam, hogy véget érjen a tanítás. Lassan döcögött az idő, de végre mégis csak megkondült a harang. Az utcán nem csatlakoztam, a többiekhez. Sietősre fogtam a léptemet, egyenesen a fakereskedő háza felé. A kapu elé érve, gyorsan hőgo'yőt gyúrtam és a közepébe rejtettem a pénzt. Lendült a karom, s hallottam, hogv az udvarban nagyot puffant a hógolyó. Ebben a pillanatban valaki megragadta hátulról a fülemet. Felszisszentem és hirtelen hátrafordultam. A fakereskedő aprő vaddisznó-szeme meredt rám szúrósan. — Mit hajigálsz te itt, ebadta gézengúzai — ripakodott rám s ütésre emelte Jobbját. A félelem vad erőt öntött belém. Nagyot taszítottam a kövér emberen, aki hirtelen elveszítve egyensúlyát, eleresztette a fülem-. Kilőtt puskagolyőként rohantam hazafelé. Házunk előtt majd felökleltem édesanyámat, aki éppen akkor lépett ki a kapun. — Mért rohansz Így, fiacskám? Tüdőgyulladást kaphatsz — mondotta és megigazgatta nvakam ban a meleg kendőt. — Jó, hogy jöttél — nyúlt vászontáskám után — elugrasz a sánta Takácshoz, hozol egy veknit. Siess, fiam — nyomta kezembe az aprópénzt és befordult az udvarba. S ahogy- kezemben éreztem az érckoronásokat; mintha újjászülettem volna. Nem, nem történhet már semmi bajom, hiszen üres, egészen üres a zsebem. Szárnyakat kapott és féldalolt a lelkem. Most már mihdént elmondhatok apámnak. S ha megtudja az- igazságot, biztosan, egész biztosan* megengesztelődik. Sírva, kacagva repültem a sánta Takács boltlii: fMé. fjqx^düi aaqq&k Ha rámköszönt a csöndes este, órákig mocorgok ágyamon, s ha elalszom, rólad álmodom. Mint habkönnyű felhők az égen elszállnak tarka emlékeim lehunyt pilláim előtt szépen. Nem ébreszt fel hcük sírás engem: ó messze vagy te is, gyermekem. Más ég, más táj borul le rátok, otthonom most oly rideg nékem, nem vonzanak már kába álmok, nevetnek, suttogok, hiába: egyedül vagyok a szobámba'. TÖRÖK ELEMÉR Most érzem, most tudom igazán, hogy mennyire szeretlek téged. .Ha hívó szóra nyílna a szám, s becéznélek? minden hiába: • egyedül vágyók a szobámba'. ó, mily mélyen fájó a magány! Olyan vagyok, mint párját vesztett füttyös rigó elhagyott tanyán, hol hívó szavát erdők mélye visszhangozza a >messzeségbe.