A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-17 / 46. szám

Л százkoronás bankó DÉNES GYÖRGY Tél volt, erős, kegyetlen tél. A nagynagy fehérség elnyelte a világot. Beleveszett az öröm és a bánat, a remény és a kétségbeesés. Az emberek lelkéből kihullott minden, csak ez a végtelen, vibráló hótenger maradt benne. Ebbe a havas pusztaságba veszett a mi boldog életünk is. Apámnak nem akadt munkája. Anyám mosni járt. Kilúgozta szívéből az álmot és a békességet. Egyszer engem is elvitt magával. Egy gazdag fakereskedő házába. A mosókonyha'rideg volt, mint a kripta. Csak a gőz ezüstje volt szép, ahogy felgomolygott és vizcseppé csapódott a falon. Felnyújtottam a kezem, hogy megérintsem ezt a csapdosó, ringatózó fehérséget. De a gőz selyme elfolyt ujjaim között. A szennyes ruhákra ülteim szomorúan. Anyám csak mosott, mosott. Szigorú szemmel, szótalanul. A ruha csattogott, és zubogott a víz a fazekakban. Néha kibukott a tűzhely ajtaján egy-egy forró piros parázs és felsistergett a szappanos tócsában. — Éhes vagyok — szóltam csendesen. De anyám még mélyebben hajolt a teknő fölé. — Éhes vagyok — kiáltottam most már sírásra görbült szájjal. — Jaj, hallgas, hallgass! — csitttott remegő hangon és egy kosár mosott ruhával kifordult az ajtón. Kétségbeesetten hallgattam s keserűség fojtogatta a torkom.'De keményen összeszorítottam az ajkam. És lassan elapadt bennem az éhség, mint ahogy a tavaszi vizek elapadnak a napsugárban. Mesét fogaint a lelkem. Szárnyas paripán repült csodálatos országokon által, ahol kenyeret teremnek a fék. Piroshéjú cipókat. És ezek a képzeletszülte cipók hajszálra olyanok voltak, mint a Takács pék veknijei. Ha pénz került a házhoz, apámnak első szava volt: — Ugorj csak el fiam a sánta Takácshoz. Kérj egy veknit. De mondd meg neki, hogy a friss sütetból adjon, máskülönben letöröm a derekát. S én úgy pattantam, mint a labda. Szívem felujjongott s Ínyemen éreztem a kenyér jó Izét. „Miért is fogy ki nálunk olyan gyakran a kenyér? — kérdeztem magamtól. — Hiszen csak el kellene szaladni a sánta Takácshoz, akinek roskadásig tele a polca cipóval. Miért küld oda olyan ritkán apám'" Hiába törtem buksimat, nem tudtam feleletet adni ezekre a kérdésekre. Magam elé képzeltem hát inkább a csodálatos fákat, amiken úgy fürtözik a kenyér, mint a karácsonyi fenyők dísze. Megnyílt a mosókonyha ajtaja, és egy matrózruhás kislány állt meg ejőttem. Két copfjában olyan volt a fehér masni, mint két nagy káposztapillangó. Kék szeme pajkosan villogott, s aika szélén mosoly bujkált. A fakereskedő kislánya volt, Marika. Gyakran láttáim őt szüleivel, ahogy hármasban sétálgatnak az utcán. De ilyenkor fehér cipőt, áttetsző habos ruhát viselt. Szótlanul néztük egymást néhány plllanatiq. Én félénk megilletődéssel, <5 kihívó nyíltsággal. — Gyere játszani — bökte ki végül. Hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Zavartan dadogtam valami értelmetlenséget. Mikor látta, hogy nem mozdulok, hozzám ugrott, megragadta a kezem és felráncigélt a szennyes ruháról. — Gyere, gyere! — kiabálta, s én mint a megbűvölt, követtem. Felszaladtunk a lépcsőn s már ott ls álltunk a kőkockái konvhában. Marika édesanyja, a nagyságos asszony diót tört, belét fehér tányérba rakta. Karcsú, vékony asszony volt, de arca pattanásos, csúnva. Anyám egyszer azt mondta, ho-iv — himlőhelyes. A cseléd, eqy vöröshaiú hófehér bőrű lánv kékzománcos tálat tartott az ölében s habot vert benne. Ahogy a habverőt emelte, telt keble ütemesen ringott. Illedelmesen köszöntem s mélyet szippantottam a langyos, ételszagú levegőből. A nagyságos asszony végigmért tetőtől talpig, de nem viszonozta köszöntésemet. — Gyere babázni! — bökte meq a könyökömet Marika és a sarokban álló gyermekkocsihoz szaladt. Papát-mamát játszottunk. A kislány kedvesen karomba erőszakolta babáját és jókedvűen kacagott. — Ringasd, apuka! Naivon ostoba kéoet vághattam, ímert kipukkant belőle a jókedv. Kacagott, kacagott Drüsszögve. hajladozva, hogy a szeme ls könnybe lábadt. • Erre a buovborékoló kacagásra a naqvsáaos asszony is elmosolyodott. Szinte meiszóofflt az arca, ahogy kifényesítette a derű. De rám nem nézett jő szemmel. Valami oktalan nyülölködés sütött felém mandulaváqású szeméből. Te koszos pincebogár, hoov mertél ide tolakodni? — sziszegte a tekintete. De hangosan csak annyit mondott. — Marika, uzsonnázunk! A cse'éd felterítette a konvhaasztalt. Szivárvánvozó. virágos csészékbe kévét töltött. Zsemléket szelt kétté és vajjal, mézzel kente met. A nagyságos asszony letelepedett az asztalhoz. — Gvere kicsim — intett Marikának. A kislány megragadta karom és magával húzott. — Eavütt uzsonnázunk, jai, de jő! — ujjongott önfeledten, de az édesanyja szigorúan rászólt. — Ide ülsz mellém! Te pediq — intett felém ovürűs kezével — telepedi csak oda ni, a kisszékre. Mint a megvert kuvasz somfordáltam a vizes lócához és könnybe ereszkedett szemmel ültem le a mellette hasaló kisszékre. Szivembe tenger keserűség gyűlt s measejtettem, hogy a gyűlölet sokkal erősebb a szeretetnél. Mert a gyűlölet kettéosztja a világot. Az egyik oldalon nagy-nagy teritett asztalnál ülnek gazdagok, vajas zsemlét esznek és tejeskávét szürcsölnek. A másik oldalon ímeg nagynagy mosóteknő fölébe hajolnak a szegény asszonyok és mosnak, lúgoznak hajnaltól napestig. És a «őz ezüstjéből szövik, szövögetik álmaik selyem ruháját. Az asztalnál megkoccantak a csészék. A nagyságos asszony súgott valamit a cselédnek. A vöröshajú lány bólintott. Benyúlt a szekrénybe és kövér csuprot emelt ki belőle. Megtöltötte kávéval és egy zsem-I le kíséretében kezembe nyomta. Éreztem, hogy megremeg a gyomrom s fel-alá ugrándozik a nyeldeklőm. Mohón kaotam számhoz a bögrét és kortyoltam, nyeltem a forró, illatos kávét. Marika rámoillogott titkon, s szeméből biztatás sütött felém. Mintha azt mondta volna: „Egyél csak egyél, uzsonna után megint játszunk." A nagyságos asszony némán evett. Kimért, szögletes mozdulattal emelgette csészéjét s aprókat kortyolt. Merev volt és bájtalan, mint avítt festményeken az ódon szentek. Ahhoz az emberfajtához tartozott, aki önmagának él s a mások szenvedését soha meg nem érti. Az üres csuprot óvatosan a vizes lócára helyeztem. Marika is befejezte uzsonnáját s felkelt a székről. Kedvesen billegette magát s hívón qörbitette be mutatóujját. Némán követtem, s kezdtük a babázást elölről. A téli délután szürke színbe vonta a világot. Vastag hótakaró feküdt a néma kunyhókon, amelyek riadtan pislogtak ki alóla. A hideg megdermesztette az álmokat és sóhajt csalt az emberek ajkára. De itt benn kellemes meleg cirógatott. A tüzhe-