A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-17 / 46. szám

gulatosabb Fecsó-versekre is. Lássunk csak i.éhány példát az ilyen értelmi és művészi „összeféhetetlenségekből": „méla, maró bánat" — „tolvajként durran a szellő" — amit a mély fény eltemet" — kényeskedő kis bakfisoknak /szótára már nem a miénk/ hordjon össze hebehurgya dolgot/ kinek a szíve s lelke vén". A két-három évvel ezelőtt sűrűn jelentkező Nagy Lajos hangját már hosszú ideje nem hallottuk. Pedig verseiben több olyan egyéni érték mutatkozott, amelyek költőt ígértek. Különösen merész, sokszor szinte gótikus képkonstrukciói leptek meg. Idézzünk csak vissza ezekből ízelítőül — és keresö-hívő Morse-jelzésként, üzenetként is — legalább egyet: „Liefern lombrésein keresztül Te voltál a rámhulló sugár. Csillagokig rezgő vágyaimnak mágnessarka. — Ütirányadó. Lombos ág, mely árnyékába vár. Ajtómon is Te voltál a zár. ízetlen ételemhez a só." Gyüre Lajos fokozatosan fejlődésének, lépésről-lépésre történő szívós előrehaladásának két-három év óta vagyunk a szemtanúi. Versei legpozitívabb értéke a komoly közösségi hang és a néphez való szilárd ragaszkodás. Legutolsó költeményei azt mutatják, hogy egyre több formai fogyatékosságot hagy már maga mögött, és költői nyelve is szépen gazdagodik és tisztul.' Egy jellemző hibájára szeretnénk itt még felhívni a figyelmét: verseiben — az Ady-tézissel fordítottan — sokszor kiütközően a vers: a ritmus és a rím az úr, s a gondolat: a mondanivaló a szolga. Vannak sorai és szavai, amelyeket szemmel láthatólag csak a rím vagy a ritmus parancsolt elő, s ezért a strófa gondolati egységéből kilógnak vagy kiesnek. (Egyik verséből egy példa: „a vak megérzi: merre/ a járt út, de nekem e szerre/ nincs orvosságom.") Az utóbbi esztendők legnagyobb meglepetését a lírában kétségtelenül Cselényi László jelentette. Költői járnitanulásának a nyilvánosság nem volt tanúja, az irodalmi porondon — a mi viszonyainkhoz képest! — meglepően biztos léptekkel és szinte kész mozgással jelent meg. Azokat a képzsúfoltságra beállított, medret és partot alig ismerő kifejezési kereteket, amelyeket Juhász Ferenctől és Nagy Lászlótól tanult el, az első pillanattól kezdve egyéni tartalommal és hanggal igyekezett feltölteni. Legújabb verseiben örömmel állapíthatjuk meg a mondat- és képzuhatagok szigorúbb formákba való szorításának szándékát. A „Számadás" és a „Metamorfózis" egyes részei már úgy hatnak, mint az erőmüvi zsilipeken konstruktívvá szelídített fegyelmezetten zúduló víztömegek. Persze, ezekben az áradó gonolat- és képhullámokban még elég sok az erőtlenül felcsapódott hab: az eszmeileq kimerült, megrokkant sor, verbalizmus. Kulcsár Tibor és Simkó Tibor a műfordítás tarén tett ígéretes próbálkozások után közelítenek az önálló költészet felé. Kulcsár a megszokott formákban, s nyugodt kiegyensúlyozott hangnemben énekli egy becsületes s szerény fiptalember érzelmeit és életelképzeléseit. Simkó a nyuqatosoktól elsajátított és meglepően jól kezelt finom és érett formai, valamint nyelvi készséggel csinálja ugyanazt. * * * A cikkünkben kitűzött utolsó feladatnak: a lírikusaink közti konkrét széttekintésnek is végére értünk. Két rövid megjegyzéssel szeretnénk búcsúzni. Az egyik megjegyzés azokhoz szól, akik az itteni eszmefuttatással kapcsolatban esetleg irodalomtörténeti beállítottságot, kritikai „nagyvonalúságot" vetnének a szemünkre. Nos, nem tudtunk kitérni e kifogásolt módszer elől; egyrészt a felvetett probléma természete kívánta meg és tette indokolttá ezt a módszert, másrészt a közlési lehetőségek közismert mostohasága sem bátoríto't fel bennünket arra, hogy — egy egyébként is terjedelmesebb értekezésben — az egyes költök részletesebb elemzésébe bocsátkozzunk és alkotásaikból dús bizonyító példaanyagot mozgassunk meg Másik megjegyzésünket az olyan költői próbálkozóknak szántuk, akiknek esetleg, — jogosan vagy jogtalanul — fáj, hogy felsorolásunkból és értékelésünkből kimaradtak. Nos, mi a fenti névsort olyan átmeneti „utánpótlási válogatott"-nak tekintjük, amelyet a kezdők, próbálkozók soraiból teljesítményi alapon állítottunk össze. Az, hogy valaki ebből a névsorból kimaradt, nem jelenti okvetlenül azt, hogy Фе1е már nem számolunk, és további próbálkozásait hiábavalónak minősítjük. Nem! Mi — egy bizonyos alapszínvonal követelményét fenntartva, helytelennek tartjuk a próbálkozókkal szemben tanúsított fölényessél;et vagy türelmetlenséget. A költészetet nem hasonlítjuk .ugyan a tömegsoorthoz, de el kell ismernünk, hogy a tehetségek kiválasztásához a költészetben is hosszú és türelmes edzésekre és megfigyelésekre van szükség. Ilyen elgondolkodások alapján helyeseltük és helyeseljük azt a jóindulatot és megértést is, amelyet a költői próbálkozókkal szemben újságaink és folyóirataink mutatnak. Különösen az Üj Ifjúságnak és A Hétnek van e téren fontos szerepe. Ezek a lapok jellegüknél és olvasóközönségük összetételénél fogva egyenesen hivatottak az irodalmi kiválasztás szélesebb értelemben vett végrehajtására, az elsőfokú, nagyszemű rostarendszer szerepének a betöltésére is. 1 A fényes nap kiég — leszáll a fátylas est... A méla őszi ég merengve, vágyva fest utolsó csók-aranyt a fák hegyére, meg a fűre ott alant, mely hervatag remeg, s már vége: füst, homály borong a kerten, és kelő szél orgonál, s a lomb között lenéz a sápadt, messzi hold ... Egy fázó, vézna nyír " csöndeskén felsikolt. Elt egyszer északon, ezer tó rejtekén, ahol a szűz havon nem jár, csak medve, rén, ahol a gólyahír nem hirdet dús nyarat, élt ott egy árva nyír a felhős ép alatt. Ifjú volt, barna még, vidám és álmodd; bohókás dalt zenélt, ha frissen szállt a hó, s hogy holdas éjeken olthatatlan vágya nett, nagy, csábos sejtelem világgá csalta öt. Valse triste (Sibelius emlékének) Ment, ment, és ágain dalt, ízt vitt, jószágot, ezüstös, kába színi, az egész Északot. Meni, ment, és dallamán síp dúdolt, hárfa sírt; mintha csak hallanám a nótás, árva nyírt... De otthon északon, álmatlan hold alatt, ezer tó, völgy, halom, dal nélkül holt maradt. Ám olykor éjszakán panaszok ajka nyílt, és visszahítta, fám a kóbor barna nyírt. .. ... Tavaszra nyár köszönt, a nyárra őszelő. Mosolyt, maid lángözönt, majd 'ágyán szökdelő sziporkát szórt a nap. A nyír csak énekelt. Hegy, sík, völgy, tó, patak mind-mind életre kelt. S az ifjú, barna nyír fehér lett, hófehér. Virága rég elnyílt; ágát a sok levél zizegve hagyta el, magvát az őszi szél világgá hordta el. Lehullt a lomb, a nap. Az éji évszakor búcsúdalt zsonganak a fák ott északon. Szél jár a kertben, és egy csöpp nyír felsikolt. Az ágak közi benéz a sánadt, messzi hold; fény csordul, bús ezüst a rőt levélre meg a füre ott alant, hol köd, homály *cmeg. borongó szürke füst, s harmatot sír a hant; aztán a halovány, halk holdra fátyolul egy múló, méla árny zokoqva ráborul. SIMKÖ TIBOR 15