A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-14 / 28. szám

raszerü nagy szekrénye, hisz biztosan ismerik. így aztán inkább maradtam, mert hát hizlaltatok otthon Nagydarőcon a szüleimnél minden évben egy disznót, s annak bizony hely kell. Ami a telepet illeti, hát még fejlődik, nincs meg minden úgy, ahogy szeretnének. Mint már mondtam, a mozin meg van tekepályán kívül nincs itt semmi szórakozás. De hát ez nem nekem való; mikor fáradtan hazajövök, nincs nekem már kedvem kuglizni. Legjobban hiányzik egy jó vendéglő. Az étkezdében, amely az ifjúsági otthonban van, meleg sörön kívül mást nem kapni. pedig az ilyen hőségben, mint a mai, jói esne valami szörp vagy ásványvíz. Ebben igazat kell adnunk Telek Barnabásnak, mert az ebédnél mi sem kaptunk mást, mint meleg sört, ami bizony nem oltja a szomjat. Panaszkodtak már az igazgatóságon is, hogy a Vendéglátóipari Vállalat — a Raj — hosszas huzavona után még mindig nem rendezett be valami rendes vendéglöt. — Van valami sportélet a vállalatnál? — tesszük fel az újabb kéidést. — Van. Mégpedig elég szép. Van labdarúgó, röplabda, kosárlabda, asztalitenisz, birkózó, ökölvívó, tekézö meg sakkozó alosztálya a sportkörnek. Futballistáink nemrég játszottak a balassagyarmati Dózsával. — Színjátszó csoportiuk, zenekaruk nincs? — Színjátszó csoport működik, azonkívül három zenekarunk is van: egy fúvós, egy népi és egy tánczerekar. — Hát akkor mégiscsak van mivel eltölteni a szabadidőt. — Van, a fiatalságnak. Nekünk, idősebbeknek már csak inkább valami érdekes könyv, film vagy színdarab, egy kis jó kvaterkázás vagy sakkparti való. Olyasmi, ahová az asszonyt is el lehet vinni, meg lehetőleg a -"erekeket is. — S a felesége meg van elégedve? — Erre már inkább ő válaszolhatna. — Meg vagyok elégedve, már hogyne volnék — mondja. Teiekné. — A férjem szépen keres, nem kell dolgozni mennem. — Meg aztán van elég dolog a háztartásban is, a három gyerek körül. Mcst jött meg, éppen az erdőből, eprészésről Laci, a nagyobbik fiú. Gyorsan megmosdik, felkapja hatalmas tangóharmonikáját és már szalad is zeneórára. — Hadd tanuljon a gyerek, ha hajlama van hozzá — mondja némi büszkeséggel a hangjában Telek Barnabás. — A Mariska meg táncolni tanul, balettbe jár — teszi hozzá. íme egy most még csak mintegy 2500 lelket számláló bányásztelep, ahol minden megvan, amit csak a clvilizácíő nyújtani tud, a gyerekek balett- meg zeneiskolába járnak — csak éppen vendéglő nincs. De ez, úgy látszik, igazán nem olyan nagy baj, mert nem egy bányásznak van motorkerékpárja, autója, s az üzemi újság azt fájlalja, hogy kevés bányász jut gyorsan hozzá az autóutalványhoz. Mert nálunk minden van, mindent kapni — csak éppen az autót adják „jegyre". S ez már jelent valamit! TARJANI ANDOR 240 ágyas munkásszállás áll a nőtlen bányászok rendelkezésére Lefüggönyözött, kellemesen hűvös, csinosan berendezett nappaliban ülünk, egy bányász otthonában. Minden a tartós jólétről beszél: az ízléses bútor, a szőnyegek, a képek a falakon, az üvegcsillár, a villamosgramofon s a hatalmas „Stradivari" rádió, amely az egyik sarkot teljesen elfoglalja. A házigazda, Telek Barnabás lőmester a heverőn ül s mosolyogva válaszolgat kérdéseinkre. Jól megtermett, majd két méter magas, izmos, ember, halkszavú, megfontolt beszédű. Nemrég jött haza a délelőtti műszakról a bányából, ahol már találkoztunk s beszélgettünk vele. Mi is egész véletlenül kerültünk ide. Mikor délután kettőkor kijöttünk a Bukovec tárnából, a kapunál néhány szép, modern autóbuszt pillantottunk meg. Kíváncsiak voltunk, hová mennek, hiszen nyilvánvaló, hogy a Kékkői Szénbánya Vállalat 1700 dolgozója nem mind lakik Pótoron. Nem is, legnagyobb részük az innen hét kilométerre fekvő új, modern, most épülő bányászvároskából, vagy ahogy itt egyelőre nevezik, a „Sidlisko"-ról, lakótelepről jár munkába. Már a leszállás előtt hallottunk erről a lakótelepről s a lelkünkre kötötték, hogy nézzük meg. 377 lakásegység készült el eddig, csupa modern, összkomfortos, kényelmes bányászlakás. De van a telepnek gyönyörű, új iskolája, három munkásszálója — összesen 240 ággyal — a nőtlen és család nélkül itt lakó bányászok számára s egy ugyancsak 240 férőhellyel rendelkező ifjúsági otthona is. Van itt mindenféle üzlet és műhely, mozi és étkezde, mint akármelyik kisebb városban. Mert városias ez a telep, nyílegyenes utcáival, emeletes házaival, parkírozott házközeivel, gyermekjátszóterével, csecsemőotthonával és óvodájával, autóbuszmegállójával. S nagy jövő vár reá. A tervek szerint 16 000 lakosa lesz, modern kórház és szálloda épül az ötéves terv végéig, s ide helyezik át-Kékkőről a járási székhelyet. Mindez persze összefügg e bánya kiépítésével, mely nagymértékben elősegíti ennek — a valamikor annyira elhanyagolt — járásnak az iparosítását. Mert a bánya már ma is nemcsak a helybelieknek nyújt kenyeret, jönnek ide idegenből is, mint például Telek Barnabás. Meg is kérdezzük mindjárt, hogyan került ide. — Segédraktárnoknak titulált raktári munkás voltam odahaza Nagydarőcon az EFSZ-nél. A kereset nem volt valami fényes, így aztán nem sokat teketóriáztam, amikor néhány falubeli ismerősöm hívott ide a bányába. , — Mióta van már itt? — 1953-ban álltam be bányásznak. Fél évre rá elhoztam a családomat is. Mindjárt megkaptam ezt a kétszobás lakást, így hát a feleségem sem húzódozott. — Gyerekek vannak? — Három is. Két fiú és egy kislány. Már mind iskolás. — És nincs baj a tanulással? — Nincs, bár a gyerekek, hogy magyar iskolából egyszerre itt szlovákba kerültek, küszködnek még egy kicsit a nyelvvel. Tudják, azzal a kemény meg lágy i-vel — teszi hozzá mosolyogva. — Ébben persze én sem tudok segíteni nekik. Mindenesetre azon vagyok, hogy magyarul is jól tudjanak olvasni. — Szereti a könyveket? — Már hogyne szeretném. Hiszen itt még alig-alig akad szellemi szórakozás a mozin kívül, így hát olvasgatok, rádiózom, no meg néha sakkozom a szomszéddal. — Meg vannak elégedve a lakással, a lakóteleppel? — A lakás igazán kifogástalan, bár egy szobával több nem ártana. Igaz, már kaphattam volna háromszobást is, de a legújabbaknak nincs kamrája, csak amolyan kamépül Pótor mellett