A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1957-11-03 / 44. szám
Az őszi verőfényben emlékezik Rences Gyula a múltra Kissé félszegen vagy még inkább megillétődötten veti le felöltőjét. Megilletödöttségét a pillanat ünnepélyességének tudom be. Hisz Rences Gyula negyvenkét évi távollét után ismét szülőföldjén járkél. Magyarul beszél, magyar újságokat olvas és jelenleg egy magyar hetilap főszerkesztőségének szobájában ül. Deresfejű, kedvesaroú bácsi ez a távoli látogató. Bár itt született 1893-ban Nagyfödémesen, mégis csak látogató vendég, akit régi gyermekkori emlékek késztettek a nagy útra. Látni akarta — talán utoljára, a szülőtájat, a falut, a régi, cimborákat, akiknek sorai bizony megritkultak. Nemsokára visszatér hazájába, a Szovjetunióba, amelyet a negyvenkét év alatt megszeretett. S ha megérkezik szűkebb pátriájába, a távoli Szibéria Frunze városába, elmeséli majd asszonyának, felnőtt gyermekeinek és unokáinak, valamint a szlovák szomszédjának Kokornynak, a frunzei magyaroknak, Benyák Jánosnak, Nagy Bertalannak, Szepesi Györgynek és a kirgiz zöldségárusnak, hoav alig ismerte fel szülőfaluját. A régi bogárhátú házikök eltűntek, a szegénység is csupán mint rossz álom kuksol egy régi pajta pókhálós homályában. Oj házak, új életmód. „Sohasem éltünk ilyen jól," mondották Rences Gyulának a csorbafogú cimborák. Nézem a kedves vendéget. Élénk szemében az örömteljes födémesi látogatás szép emlékei ragyognak. A régmúltra terelem a szóbeszédet. Az első világháborúra, á bevonulásra, sebesülésre, fogságra, a nagy megpróbáltatás éveire... És Rences Gyula beszél, méghozzá meglepően szép magyarsággal. Halkan, röviden, inkább kevesebbet mcmd, mint többet. Nem tartozik a mesemondó Háry János féle öregek közé, akiknek emlékezetében a régmúlt valója és álma egybefonódik olyannyira, hogy maguk sem tudják, hol végződik az igaz történet és hol kezdődik a mese. — Sopronba, a tizennyolcas honvédekhez vonultam be 1914-ben, — mondja Rences elvtárs. — Novemberben megsebesültem és kórházba kerültem. Am Ferenc Jóskának kellet az ágyútöltelék és tizenit elején már újból a Kárpátokban har:oltam. Nagy volt az orcsz nyomás. Már:ius 21-én fogságba estem. Kijev—Moszkva—Berezovka volt a fojoly útja. Berezovka már Szibéria, mégpedig a Bajkál-tavon jóval túL Egy év/el később az Urál tövében dolgozik. A cári rabtartók kegyetlenségét, akik a ladifoglyokat éjjelenként kizavarták a 45 'okos fagyba, a környék lakóinak embersége és barátsága ellensúlyozta. Az Októberi Forradalom híre Perm meneti erte ei a naauogoiy nences gyulát. A vidéket Kolcsák fehérgárdistái és Gajda legionistái tartották megszállva. Ezek a számukra megbízhatatlan magyar foglyokat Permből gyors iramban a meszszi Szibériába szállították. Köztudomású volt ugyanis, hogy lett lövészek és kronstadti tengerészek mellett a magyar vörösgárdisták tartoztak Lenin testörségéhez és a forradalom legmegbízhatóbb katonai egységei közé. — Barnaulban egy lágerba zártak be bennünket — folytatta Rences elvtárs —, még munkára sem engedtek ki bennünket. A németeket igen, a magyaroktól azonban féltek, szemükben minden magyar forradalmár volt. Kénytelen voltam németnek mondani magamat, bár egy árva szót sem tudtam németül. Egy alkalommal majd hogy rajta nem vesztettem. Munkahelyemen egy cseh főhadnagy németül szólított meg. Én meg néztem rá, mint arra a bizonyos új kapura. És kivert a hidea verejték. Ilyen esetekben а légionisták nem sokat teketóriáztak, falhoz állították a magyarokat... Másodszor már nem hagytam magamat elcsípni. A gazdával együtt, akinél dolgoztam, lóháton szöktünk meg_ és vasvillákkal felfegyverkezve beálltunk a partizánck közé. ! A feledhetetlen 1919-es év — Igen, valójában, feledhetetlen év volt — mosolyodik el szinte észrevétlenül Rences Gyula. — Lenin győzelemre vezette a forradalmat és mi úgy harcoltunk, mint az oroszlánok. Vonatokat és hidakat robbantottunk, a' vasvillákat egyhamar az ellenségtől elvett fegyverekkel váltottuk fel. És Kolcsakot elűztük. Vele együtt elszeleltek Gajdáék is. Igaz, a parasztok támogattak bennünket. Gyűlölték a fehéreket. Kolcsakék és a légionisták gyakran verték a parasztokat. A huszonöttői százig terjedő botütés gyakori büntetés volt. Mikor Kolcsakkal elkészültünk, Omszkba mentünk és a Wrangel elleni harcba jelentkeztünk. Ekkor már 1920-at írtak a naptárcsinálók. Az Omszkban megtervezett maqyar zászlóaljban harcolt Rences Gyula hat hónapon át. Gyakran éhesen, fázva, lőszer nélkül és mezítláb. A tífuszjárvány Rencest is leterítette. Hat hétig nyomta a kórházi ágyat Harkovban. A legyengült vöröskatonát egy vöröskeresztes sebesült(Folytatás a 10. oldalon.)