A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-27 / 43. szám

Vagonkirakás vízsugárral Vonat szám érkezik a cukorrépa a diószegi cukorgyár udvarába — Háttérben az épülő új kirakodó Ondrejkovics Antal és Ravasz Mária a cukor kikristályosodását vizsgálja Hűvös, de verőfényes oktőbereleji reggelen Diószeg felé robog velünk a pozsony— nyitrai járat új Ikarusz autóbusza. A rádió — mert az is van ezen a remek járművön — Verdi Don Carlosát játssza, de minket inkább a táj érdekel. A földeken mindenütt élénk munka folyik, most szedik a cukorrépát. A kitűnő betonúton csak úgy hemzsegnek a járművek: társzekerek, pótkocsis traktorok, teherautók, mind magasan megrakva cukorrépával. Egy helyütt meg kell állnunk a lezárt sorompó előtt. Enyhe bosszankodással várjuk a vonatot. Végre eldöcög előttünk a végtelennek tetsző kocsisor, s hát mi egyebet szállíthatna — mint cukorrépát. Igen, megkezdődött a kampány, mely mindennél jobban bizonyítja, hogy visszavonhatatlanul itt az ősz. Diőszegen nem sokat kell keresni a cukorgyárat, mindjárt elárulja a fölötte gomolygó hatalmas füst- és gőzfelhő, de meg a sok megrakott kocsi is mind arrafelé igyekszik. Beállunk a sorba — s így aztán tévedésből nem a főkapuhoz jutunk, hanem a gyár mögötti mezőre, amit most ideiglenesen lerakodó helynek használnak. No, sebaj, legalább követhetjük a répa útját — persze, csak képletesen. A gyár meglehetősen régi, s a hagyományos módszerekkel dolgozik. Most építenek különféle új berendezéseket, amelyek hivatva lesznek, hogy az egyetlen megerőltető munkát — amit eddig még nagyrészt kézi erővel kellett végezni: a kirakodást — gépesítsék. Vagonkirakásra van itt ugyan egy érdekes, berendezés, amit már régebben használnak: ez nagy nyomású forró vízzel mossa és szórja ki a vasúti kocsikból a répát. Most ugyanígy akarják kirakni nemcsak a vagonokat, de a teherautókat és a traktor,-pótkocsikat is. A mezőn cukorrépa-tenger fogad. Hatalmas területen vagy másfél méter magasságban felhalmozva mindenütt répa és répa. Ugyancsak majdnem teljesen telerakták a gyárudvaron a két répaúsztatót is, ahonnan csatornán át kerül a nyersanyag az üzembe. Odabenn a gyárban hatalmas gőzgépek dolgoznak mély, tompa robajjal. Bizony, kiabálva kell beszélgetnünk, mert az ember saját szavát is alig érti. Van itt egyéb dolog is, ami kicsit kellemetlenül érint, ahogy a jő hideg, szeles udvarről belépünk: ez pedig a párás hőség. Első pillanatban nem is igen látok semmit, — meg kell törölnöm a, szemüvegemet. Igaz, ez még semmi, hiszen nincs több 30—35 foknál, de — mint megtudjuk — tavaly, amikor szokatlanul meleg volt a vénasszonyok nyara, a főzőüstöknél, vagyis az ún. vakuum-készülékeknél, a centrifugáknál, meg a mésziszappréseknél 50 foknál is nagyobb volt a hőség. — Hát akkor itt nem nagyon örülnek a meleg ősznek — mondom az üzemveze.tőnek. — Bizony nem. De azért az olyan hideget sem szeretjük, mint aminlyen éppen ma is van, jóllehet még csak október első hetét mutatja a kalendárium. Ez megint a répá-