A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-27 / 43. szám

Válasz egy „magyar írótársamnak" Kedves M-y! Szeptember 3-án keltezett levelét rossz helyre szánta, mert nem tartozom A Hét szerkesztő gárdájába, csupán soraimmal szerencséltetem őket néha, — ha ugyan szerencse ez nekik és az olvasóknak. Levelét olvasva kissé elpirultam, mert a megszólításban írónak és költőnek titulál. Olyan szégyenlős fajta vagyok s még akkor is körülnézek, ha úrnak szólítanak, vajon nem áll-e mögöttem valaki, akit ez a megtisztelés illett. Emlékszem, vagy tizenöt évvel ezelőtt, mikor verselni kezdtem, ittott megjelent pár rímes mondatom s valaki kapva kapott az alkalmon, levelet írt hozzám s a borítékon nevem alá szintén odaírta a mesterség megjelölését: író, költő. Édesanyám adta át a levelet, s azóta nem volt nyugtom otthon, mert, ha matematikából intőt kaptam, mindjárt az „író, költő" volt a hibás a számok magas, de a diákok előtt talán ma is mostoha gyerekként kezelt tudományának elhanyagolásáért. Író és költő ... Amikor ezt a címet olvasom, szülővároskám kisdiákkorombeli boltjainak cégtábláit látom. A Molnár Albert utcán a hentesüzlet ajtaja felett látom a táblát: Szabó Béla, hentes és mészáros, a Jozafát völgye felé tartó öreg Fleischmann bácsi boltjának bejáratán, a csengő mellett csalogat a: fűszer és csemege, s az azóta eget festegető Bárány Jenő fekete üvegcégtábláján aranybetűkkel ékeskedik, hogy: festő és mázoló. De ezek a becsületes emberek legalább rászolgáltak mesterségük megnevezésére, nem úgy, mint én. Vagy egy hónapja együtt utaztam édesapámmal. Ő benn ült a fülkében, én pedig helyet adva egy falusi néninek, kint álldogáltam a folyosón. Szerdahelyen leszállt valaki s vett egy A Hetet. Mikor visszaült édesapám mellé s olvasni kezdte, rajtam átfutott a hideg, mert abban a számban egy versem volt. De édesapám mindjárt magyarázni kezdte, hogy azt a verset a fia írta, aki ott áll a folyosón. Higgye el. kedves M-y barátom, nem mertem ott maradni a fülkeajtó előtt. Azt is pirulva nyugtázom el, hogy a Heltai halálára írt versem annyira tetszett Önnek, s hogy magyar író szebb verset nem írhatott volna a nagy költő halálára! Hirtelen egyik nőrokonom jutott az eszembe, aki, ha megkínálják valahol, okvetlen elkéri a sütemény receptjét, mert, mint mondani szokta, ilyet csak a boldogult édesanyja tudott sütni. Ön, kedves M-y, így fejezi be levelét: „További munkájához sok sikert kíván egy ismeretlen írótársa: M-y." Köszönöm, hogy ezzel az utolsó szavával megtisztelt s engedje meg, hogy versét is ideírjam, melyet A Hétnek és nekem ajánlott. Pár versszakot idézek csak s kérem a korrektort, ne javítsa ki Irótársam helyesírási hibáit, hisz a költői- szabadság elnézi. Versének címe: A XX. század magyar költőihez (Dübörögve) Ha lantod pengeted, Feszítsd ki a húrját! ... S úgy zengjen éneked, Hogy mindenütt hallják ...! Hallják meg kívül is, A Magyar határon, Hallják meg ott messze, Túl az óceánon!... Megálljuk helyünket. Akármilyen ágon. És ha majd a légkör. Dalunkkal lesz tele: Világ jogja fülét És szédiilög bele. Méltók legyünk mindig, Költői nevünkre! És ne hozzunk szégyent: A mi Nemzetünkre! M-y # (Atomkorszak hajnalán.) Bizony igaza van. Ne hozzünk szégyent nemzetünkre! Még verssel sem!!! Kedves M-y! Én nem kételkedem az Ön magyarságában. A magaméban sem. Csak egy kicsit vigyázzunk! Ne hiányozzék a szemérem. Nemzeti téren sem. Bizonyára ismeri Petőfit, Adyt, József Attilát. Ismeri a mai szlovákiai magyar költőket és írókat is. Petőfi gyakran kimondta és ki merte mondani nem kis büszkeséggel, hogy magyar. Célzatosan írom, hogy ki merte mondani, mert az ő .korában merni kellett s akarnia kellett talpra állítani a nemzetet. Mégis, nem csupán ezek a költeményei tették a legnagyobb magyar költővé, hanem művészete, új hangja, szabadságáért lobogó lelke. Mert pl. mit szól Ön ezekhez a sorokhoz: Ha férfi vagy, légy férfi S ne szád hirdesse ezt. Minden Demonsthenesnél Szebben beszél a tett! (?) És tovább megyek. A magyar ember épp oly szemérmes magyarságának hangoztatásában, mint szerelmében. Magyarságunknak nem szabad szavakban kimerülnie sem mellverésben, s ha pedig költőnek, vagy másfajta művésznek érezzük magunkat, akkor ne így hangozzék a vallomásunk: „Tyhű, a kutyafáját, de magyar vagyok! Adjatok hamar egy nemzetiszínű szalagot, csavarjátok a derekamra, mert szétpattanok a magyarságtól! Öh vérem, óh vérem, ós turáni vérem! Hej Rákóczi, Bercsényi! Eb ura fakó! Ez a kérdés, válasszatok!" — hanem mutassuk meg tehetségünkkel, művészetünkkel, emberszeretetünkkel, kik vagyunk s kikké kell nevelnünk azokat, akik nemcsak magyarok, de hozzátartoznak az emberiség szent közösségéhez. Ady is magyar volt. Irt magyarságáról, de nem magyarkodott. S ha sértett büszkeségében följajdult, így írt: Ős Napkelet olyannak álmodta, amilyen én vagyok: Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, Kegyetlennek, de ki elvérzik Egy gondolaton. Ős Napkelet ilyennek álmodta: Merésznek, újnak, Nemes, örök-nagy gyermeknek, Nap-lelkünek, szomjasnak, bústtónak, Nyugtalan vitéznek, Egy szerencsétlen, igaz isten Fájdalmas megpróbált remekének, Nap fiának, magyarnak. (Én nem vagyok magyar?) S még csak felkiáltójel sincs a mondat végén. Emlékszem rá, hogy az első csehszlovák köztársaság idején, mikor apám megkapta az állampolgárságot, tiltakozott az ellen, hogy neve utolsó betűjét szlovák lágyítójellel írják. S ugyancsak emlékszem arrra is, mikor középiskolába kerültem s valami kérdőívet kellett kitöltenünk. A kérdésre, mi az apa foglalkozása, édesapám büszkén írta be szálkás betűivel: la-< katos. Ezóta érzem, hogy magyar vagyok és a munkás nép fia. De egyik rangom miatt sem verem a mellemet, mert mind a kettőt nekem kell egyre magasabbra emelnem tettekkel, megnemalkuvással s tehetségemmel. József Attila soraival zárom levelemet. Leszámítva az ostobaságot, Múltunkat, életünket és gyomraink, Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, Nyisson ajtót nekünk a reménység! (Magyarok) Kedves M-y! Nem tudom, mi a hivatása. Ha a magyar névnek akar dicsőséget szerezni, dolgozzék tovább az Atomkorszak hajnalán dübörgő erővel. Kérésére, mely így hangzik: „Ha A Hét szerkesztősége úgy vélné, szívem egész lényét betöltené az öröm, ha A Hét valamelyik számában me-részívelésü gondolataimat viszontláthatnám" — csak ennyit válaszolok, dolgozzék, olvasson, s becsületes munkájával növelje a dolgozók boldogságát. Szeretettel üdvözli FARKAS JENŐ сЛ ршп hú UL Piros s tüzes, akár a vérem, pedig mézszín és lila fürtből csurran a mustja minden évben. Fanyar, de mégis édes jóság szunnyal csepojében. Szívem mélyén verset fakaszt és régi nótát. Iszogatunk. Apa és gyermek Ürül a pohár s megtelik újra. Dicsérgetem a bort s merengek. Hányszor kellett minden vén tökét megölelni, becézni, óvni s hajlongani előttük hétrét! Fagytól rettegni tavaszéjjel s nyáron a jégverés csatáját kivárni átokkal *s reménnyel. Csak akkor gyúlt ki apám arca, mikor a présnek vére buggyant. Szinte a szívét verte csapra, úgy dicsérte borát. Titokban letörlöm most mégis a könnyem, • mert örömkönny pezseg a borban: Merengek. Apám csendben kérdi: Talán nem ízlik? Tavaly jobb volt?, S a telt poharat némán nézi, Nem. nem! Ilyet még soh'sem ittam! Kesernyés, cseppje mégis mézes. Mint alvó bimbó, úgy kinyíltam. Koccintunk. S míg apám szemében öröm lobog, ránézek s szótlan megköszönöm legjobbik borát, mit tőle kaptam egyszer régen, tüzesen, égő piros vére. Farkas JenS 11