A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-14 / 28. szám

Fellegi István, a Magyar Területi Színház igazgatójának felszólalásából Immár ötödik éve működik a Magyar Területi Színház együttese és hordja szerte Szlovákia magyarlakta vidékein a kultúra egyik fontos ágának, a színikultúrának termékeit. A színművészet igenis fontos része nemcsak az általános értelemben vett művészeteknek, de annak a meggyőző munkának Is, amelyet társadalmi, politikai és kulturális intézményeink végeznek új társadalmi rendünk, a szocialista ember kiformálása érdekében. Szeretnék rámutatni egy lényeges kérdésre. Arra, hogy miben különbözik a művészet a tudománytólГ Míg a tudomány az észre hat, bizonyít és úgy mondjam, az agyon keresztül győzi meg azokat, akikhez szól, addig a művészet az érzésen, a szíven keresztül kelt fel gondolatokat és készteti az embereket állásfoglalásra. A színpadon hús-vér emberek mozognak, élik sorsukat és ha őszintén, becsületesen élik, akkor nincs az a néző, aki hatásuk alól ki ne vonná magát, aki valamelyik darab,, végső kicsengésében állást ne foglalna a jó mellett és el ne ítélné a rosszat. Fontos ezt szem előtt tartanunk á Csemadok örvendetesen mindinkább kiterjedő műkedvelő színjátszásában is. Nem rég a komáromi hajógyár műkedvelő színjátszócsoportjának vezetője a hajógyár üzemi újságjában egy cikkel fordult a nyilvánossághoz és ebben azt fejtegette, hogy a vezetése alatt álló csoport előadásainál a közönség tegye le azt a szemüveget, amellyel a MATESZ előadásait nézi és legyen nagyobb elnézéssel a műkedvelő csoport teljesítményeivel szemben. Ezt a komáromi közönség bizonyára meg is teszi, de ez a beállítás mégiscsak helytelen. Nekünk nem azon kell dolgoznunk, hogy egymástól különálló, mélyen a hivatásos színjátszáz színvonala alatt álló műkedvelő színjátszást teremtsünk meg, hanem ellenkezőleg, azon kelt Járadoznunk, hogy leromboljuk a válaszfalat a hivatásos és műkedvelő színjátszás között, persze nem a hivatásos színjátszás színvonalának kárá -ra, hanem a műkedvelő színjátszás színvonalának felemelése által. Ehhez persze sok minden kell. Elsősorban az, hogy jó és szakképzett rendezőink legyenek, akik ismerik a színészi munkának, a színésznevelés pedagógiai művészetének legfontosabb kérdéseit; továbbá olyan együtteseket kell kiformálni, amelyek tudatosítják, személyenként és együttesen, hogy a színjátszás kollektív művészet, ahol mindnyájan közösen alkotnak egyetlen müvet, ahol kis szerep nincs, csak kis színész, mert a legkisebb szerepből is az igazi 'ehetség nagy szerepet formál. És ami a leglényegesebb, az az igazságszeretet. Aki a színjátszást választja akár hivatásul, akár pedig szabad idejét áldozza ennek a nemes tényekedésnek, tanulja meg, hogy az igazság szeretetéből merített bátorsággal és őszinteséggel tárja fel legrejtettebb érzelmeit, akár nevetni kell, akár sírni. Nem mindenki képes erre, csak a tehetségesek. És ebben van a tehetség lényege. És ha ezt el tudjuk érni munkánkkal, akkor nincs szükség arra, hogy a közönség ilyen vagy olyan szemüveget tegyen fel, mert a nézőtér egyszerűen eltűnik, egybeolvad a színpaddal, mindenki a színészek által formált figurát, életét fogja élni. És ami a legszebb az egészben, üljön bár a nézőtéren egymás mellett egy sorban munkás, paraszt, értelmiségi, ifjú vagy férfi, fehér vagy színesbőrű, mindannyian egyformán fognak gondolkodni, érezni és ítélkezni a jó és a rossz, az igazság és a hamisság, a béke és a háború, a szabadság és az elnyomás kérdésében. Ezt a hatást azonban csak jó darabokkal lehet elérni és jó darabokat írni ' nem könnyű, sőt a legnehezebb, mert nemesük művészi ihletet, gondolat-gazdaságot, a szerző eszmei tisztultságát követéli meg a drámaírás, hanem ezen felül nem utolsó sorban a színpad rendkívüli ismeretét. A szerző a színpad négy falára van korlátozva, — a negyedik falat a nézőközönség képezi, — és legfeljebb három óra vagyis mindössze nyolcvan-kilencven gépelt oldal áll rendelkezésére, hogy mondanivalóját elénk tárhassa. Miért mondom el mindezt, ami talán nem is tartozna ide? Azért, mert kevés a jó darab, a jó korszerű darab. Jó drámát írni nehéz, és nem véletlen, hanem törvényszerű jelenség, hogy minden nagy társadalmi átalakulás után elsőnek mindig a költészet indul fejlődésnek, utána a próza és csak legvégül a legnehezebb, mert legkötöttebb irodalmi forma, a dráma. Színházaink — és itt nemcsak a MATESZ-ről bezsélek, hanem minden szocialista színházról a népi demokráciákban — sóvárogva várnak jő, korszerű darabokra, melyek mélyen belenyúlnak napjaink égető problémáiba. Rossz darabokkal sokra nem megyünk. Valóban igaz az a meghatározás, — azt hiszem Polevojtól származik — hogy az unalom nem más, mint ellenforradalom a művészetben. Ha a mi igazunkat, a szocialista igazságot unalmas, papírízű darabokkal visszük a közönség elé, a közönség válasza csak egy lehet: kell a csudának a ti unalmas igazságtok! Tehát rajta írók, kipróbált és kezdő írók egyaránt, lépjetek feljebb a próza lépcsőfokáról, amely már a szlovákiai magyar irodalomban is szép eredményeket mutatott, egy magasabb fokra, a jó harcos drámák színvonalára. Még valamit szeretnék mondani a MATESZ és a Csemadok kapcsolatáról, kölcsönös segítő munkájáról. Nyugtáznom kell azt, hog-' ha nem lennének a Csemadoknak lelkes, áldozatkész dolgozói, színházunk nem ereszthette volna olyan mélyen gyökereit a magyar közönség soraiba, mint ahogy azt eddigi eredményeink bizonyítják. Múlt évi tervünket 100% feletti (

látogatottsággal teljesítettük. A bevételi tervünket közel 140 százalékra. Nagy fájdalma együttesünknek, bizonyára a fejlett színházkedvelö kassai közönségnek is, hogy Kassán, — ha egyáltalában játszhatunk ott — olyan silány színpadra és nézőtérre vagyunk rászorulva, ahová a kassai közönség joggal egyáltalában vagy nem szívesen megy el. Ennek oka abban is keresendő, hogy együttesünk ilyen körülmények között nem nyújthat olyan színvonalas előadásokat, mint amilyent a kassai közönség tőlünk elvárhatna. A bratislavai szerepléseinkkel sem áll a dolog sokkal jobban. A MATESZ munkája, amely szorosan kapcsolódik a Csemadok népnevelő munkájához, egyik jő eszköze a burzsoá-nacionalizmus maradványai felszámolásának. Meg kell mondani, hogy mindenütt, ahol és akinél nem jó, nem szilárd és nem tudatos a Szovjetunióhoz való viszony, ott mindenkor a burzsoá nacionalizmus szellemével találkozunk. Minden nacionalista mérgezésnek legjobb ellenmérge a Szovjetunióhoz, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom bevehetetlen bástyájához és ki nem apadó eröfor- . rásához való törhetetlen hűségünk, lángoló szeretetünk. r I rja 1.. „Kalap" zuhan, a szén hasad, recseg-ropog az ácsolat (lámpád talán a szén alatt remeg), de újra csattan a csákány és fúrót feszít a vájár, szenes arca szeme fénye a patkánylyukba beragyog; s Te ott állsz, reménye, vágya benned, • ahogy éreztél akkor, írd meg! A földgyalu a dombra hág s előtte erdő, föld görög, a traktor hullámozva jár, s a fészkét vesztő kis madár riogva föld és ég között lebeg; míg az új világ teremtő titka biztosan lép az eltűnő csalitra, nyomában majd házak állnak ott voltál, láttad, mondd, kiáltsad! Mert addig fényes asztalok mögött jelszókat gyártó hörcsögök csacsognak léhán, vértelen s mit nem próbáltak, sose láttak, szavalják, mint híg csodákat (el nem hinnéd, hisz végtelen varázsa új életünknek hív, csábít, hogy látva lássál), de nem Te, ők írnak róla, s veled csak oly mesemódra jó királyként értekeznek. — — Tokájuk nő — és a versek arca (rímekkel kifestett), giccsbe torzulva fintorog. Monoszlóy M. Dezső I 15