A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-20 / 42. szám

yerekkoromban sokáig tápláltam magamban azt a gondolatot, hogy ha megnövök, vagy cseresznyepásztor vagy szőlőpásztor leszek. A mesebeli királyfiak tündéri sorsát nam irigyeltem úgy, mint a puskával sétáló szőlőpásztorét; Jasta koma boldog életét. Mert így hívta az egész falu, habár keresztlevele egészen másként őrizte a nevét. Isten tudja, honná ragadt rá ez a név, de nálunk ez már olyan régi palóc szokás, hogy majdnem minden „valamire való embernek" van egy tapadék neve is, amelyet azonban senki sem szégyell, sőt, — a viselője néha még büszke is rá. Jasta koma egyébként magános öregember volt, a családja ki tudja, hová lett az élet forgatagában. Egy düledező házikóban lakott s becsületes-szolgálattal kereste a mindennapi kenyerét: . nyáron cseresznyepásztor, ősszel szölőpásztor volt. Járta is a görbe dombokat határtalan szorgalommal. Vállán mindig ott lógott az ócska, kétcsövű mordály, s soha el nem szakadt mellőle a Sajó nevű nagy, fehér kutyája... Mikor a pünkösdi cseresznye már zsendülni kezdett, kiköltözködött a hegyre, ahol gyertyánfa kávákból erős hátú „kolyibát" készített, aztán magakaszálta erdei szénával befedte, fűzfavesszőből csukható zöld ajtót font az elejére s kakukfűből megágyazott benne. Még a király is ellakh^tot volna abban1 Késő őszig aztán be sem nézett a faluba, csak ha elfogyott az elemózsiája vagy a dohánya. A cukrosodó hegyeket azonban ilyenkor sém hagyta magukra. Megparancsolta Sajónak, hányszor szaladja körül a reájuk bízott birodalmat, hol és mennyi ideig csaholjon, s hol várja a faluból visszatérő gazdáját. S a hűséges állat teljesítette is a reá bízott feladatot. Én legalább is úgy láttam, hogy csakugyan érti a gazdája szavát és egyedül is megőrizné a csábító „paradicsomkertet", amelyből a szegény gyerekeket a szölőkapálás után szigorúan kitiltották. Ahogy igy visszagondolok rá, még most is magam elótt látom hajlott hátát, napszítta arcát, amelyen őszre mindig kisimul -tak a téli gond ráncai. Egyszer egy hajtóvadászat utáni véletlen találkozás alkalmával a méltóságos úr meg is mondta neki őszintén a véleményét. Hallod-e, Jasta koma! Mióta te vagy itt a pásztor, nem nyulat, de még ürgét is alig lehet lőni a határbaft! Hogy aztán a Jasta lelkét terhelté-e Valami tiltott pecsenye, azt nem tudom, de a kalapjánál egyszer én is láttam egy szép fácántollat, amelyet azonban találhatott is. Télen pedig olyan jó meleg kesztyűket árusított a megbízható ismerősöknek, hogy a hermelin bújjék el mellette! Hogy a kesztyűkhöz szükséges nyúlbőröket honnan vette, arra azonban hét fiskális sem tudott volna biztos választ adni. így éldegélt, a nagy világ kicsike részén az én irigyelt bálványom. Hosszú időkig váltották egymást a száraz meg az esős esztendők, de Jasta koma jól intézte az élet dolgait, mert még akkor is szőlőpásztor volt, amikor a „nagy zsivány" megcsalta, s örökre levette a válláról a rozsdás kétcsövűt,-. Borzasztóan féltünk ettől a puskától. azt beszélték a faluban, hogy az egyik csöve sóra van töltve, amellyel irgalmatlanul a nadrágjába lő azoknak, akik bemerészkednek a tilosba. Bevallom, ez a dolog imáig sem tiszta előttem, mert az igazat csak ö tudhatta. Egy azonban bizonyos' sem a cseresznyét, sem a szőlőt nem mertük megközelíteni, pedig néha még a nyálunk is majd elcseppent érte. _ Híre kelt egyszer még anank ls, hogy a Sajó a szájában hozott az öreg elé egy szomszéd falusi kis tolvajt, akit aztán a javító intézetbe küldtek megtanulni: ne bántsd a másét! Szóval nagyon rettegtünk töle. Egyszer azonban mégis összehozott vele a sors. Az egész úgy kezdődött, hogy egy októberi reggelen hordókkal megrakott szekerek dübörögtek el a házunk előtt. Befordultak a keskeny hegyi útra, és sokáig hallatszott még a távolodók vidám zsivaja. — Szüretelni mennek, — mondta egy hosszú sóhaj kíséretében Jancsi öcsém. — Megérett a szőlő, — mondtam én csendes bölcsességgel, s közben én is azon gondolkodtam, amit Jancsi kis idő mülva ki is nyilatkoztatott. — Gyere, szerzünk egy kis szőlőt! A kimondott gondolat aztán hevesen dobogtatta meg a szívünket. Egyszerre u szánkban éreztük az opálszínű bogyók muskotály illatát.. — De kiébe mennénk? — vittem egy mondattal előbbre a merész tervet. — Az úréba semiesetre se' — felelte Jancsi. — Tudod mi történne, ha ott rajtafognának! Édesapánkat másnap halálra pirongatná az ispán. — Még talán másképp is megbosszulná! — toldottam meg az öcsém okoskodásét. Egész délig tanakodtunk. Sorra vettük az összes számításba jöhető szőlőket. Délben úgy határoztunk, hogy kibővítjük a létszámot. Szóltunk Balázsnak és Bálint-A nak, akik boldog izgalommal csatlakozták hozzánk. Részletes tervet dolgoztunk ki. — Kimegyünk a Mártonék kertje alatt a vízmosásba. A nagy hársfánál kimászunk a bodza közt, S a borókabókrók védelme alatt innen kijutunk a Gobolya-tetőte. Onnan jobbra, egyenesen a garád mellett a vadkörtefáig. Ott Balázs felmegy a fára terepszemlét tartani. Ha valaki észrevenne, akkor körtét akarunk szedni! Ha tiszta a levegő; négykézláb bekúszunk a jegyzőék szőlőjébe. Útközben egy szót se! Ha valakit elkapnának, в többiről egy árva mukkot se! A zsákmány közös. — Ügy lesz! — fogadtuk meg valamenynyien. Aztán elindultunk. A nap már erősen a szemünkbe sütött, amikor a körtefánál lihegve lapultunk a derékig érő magas dudvában. A körtefa apró levelei úgy rezegtek az őszi szélben, mintha láthatatlan kezek billentyűznének rajtuk. Balra tőlünk egy szemérmetlen nyírfa mutogatta hófehér testét, alatta oedig pirosba öltözött egy kecskerágó bokor, mintha csak dicsekedni akarna. — Nézzétek, milyen szép vagyok! S valóban, nagyon-nagyon szép volt. — Fel a fára! — figyelmeztettem kis idő múlva Balázst a reá váró feladatra, de Ő csak nem akart indulni. — Félsz? — kérdeztem szúrósan tőle. Nem szólt, esak felém fordította meztelen talpát. Nem is csorgott, de patakzott belőle a vér. Valami erős csonk mélyen széthasította a jobblábát s a lábafeje dagadni kezdett. Ez nem volt benne a tervben, de ha már mégis megtörtént, szembe kellett vele nézni. Gyorsan kiadtam az új parancsot. — Jancsi, visszakíséred Balázst a vízmosásáig. Itt van egy zsebkendő, ott kimossátok és bekötitek a sebet. A zsákmány az eredeti terv szerint négy felé osztódik. Induljatok. Bálint hálásan nézett rám, a két fiú pedig kúszva visszafelé indult. Nesztelenül surrantad, mint az erdei őzgidák, halkan zizzent utánuk a bozót, s amerre mentek, piros virágok maradtak a száraz avaron. Óvatosan felkapaszkodtam a fára mint a hiúz. Testemet kígyóként préseltem át a sűrű, tüskés gallyak között. Köröskörül békességes csend volt, s amikor a fa tetejéről szétnéztem, önkéntelenül is gyönyörködni kezdtem az ösz pazar szépségében. A rozsdaszínű fák aranysárga gombokat varrtak foszladozó ruhájukra. Némelyik onég meggyszín szalagot is kötött a nyakába és úgy nézegette magát az ég kékjében. A barna szőlőkarókat finom ezüstszálak tartották egymáshoz kötve. A felhők közül lila sugarakat csurgatottt ránk a lenyugovó nao. A kunyhó felé kémleltem. Semmi gyanús jel. Ügy látszik, a pásztor más oldalban van, tréfálkozik egy kicsit a szüretelőkkel. A kunyhó ajtajára kiakasztott kabát azonban egy kissé nyugtalanított, pedig tudtam hogy ez csak a régi receptje a ravasz szőlőpásztornak, aki ilyenformán nemcsak a KOVÁCS ISTVÁN kutyájával, hanem a kabátjával is őriztette a szőlőt. Mire leértem a földre, nemcsak a nadrágomon, de a bőrömön is jó egynéhány stoppolni való akadt, de ezt most jelentéktelennek tartottam. — Mehetünk, — szóltam rekedten. Négykézláb átvergödtün az élősövényen. s kidugtuk a fejünket a gazból. Előttünk volt Eldorádó ... Még a szőlőkarók is sokkal szebbek voltak mint tavasszal, amikor kapáltuk, kötöztük a szőlőt. Itt van ni ez a széthasadt karó is, amelyre az Ingemet akasztottam egyszer, — most ez is mennyire más! Egészen más! Mintha egyenesen így rendelték volna, elhasadva az erdőből, hogy a kövér indák könnyebben belekapaszkodhassanak acélos testébe. Csak úgy csüng rajta a sok édesség! — Szedhetjük! — mondtam izgatottan. Remegő kézzel láttunk munkához. A gerezdek erősek, a bogyók már érettek voltak s többé peraet а földre, mint amennyi a markunkban maradt. A lázas igyekezet hevében egyre beljebb és beljebb sodródtunk a csábító fürtök erdejébe. Körül, a nadrágszíjunk felett imár jócskán volt az ingünk alatt, s éppen viszszavonulásra készültünk, amikor beszélgetés foszlányait hozta felénk a szél. Még a lélek is tótágast állott bennünk. A kunvhó felől két alak közeledett. Már a hangjukról megismertem őket. Jasta koma volt a jegyző úrral. Egyenesen a sorok közé tartottak. Mozdulatlanná dermedve figyeltük őket. Bálint szerencsésebb volt mint én, mert jóval közelebb volt a sövényhez. Tudtam, hogy fél, ezért bátorító jelzéseket intettem felé: 17