A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-06 / 40. szám

и. — No Sándor bácsi, mondja el, milyenek voltak az ördögök a fecskefészekben? Mellékesen megjegyzem, Sándor bácsi a falu mesemondója. Nekem is lediktált már egypár gyönyörű mesét, be is küldtem vagy ötöt a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadóba, (Bratislava Bosáková 10), de eddig még nem kaptam választ. Ha olvassa valaki ezt a kis tudósítást, akkor mondja meg nekik, hogy vagy küldjék vissza a meséket, vagy kössenek szerződést Sándor bácsival és velem egy csallóközi mesekönyv kiadásának irányában. Garantáljuk, hogy nem fizetnek rá a boltra. Szóval Sándor bácsi egyszer ördögöket látott a fecskefészekben. így mondta el: — Református vagyok, de éjféli misére mindig elmegyek a katolikusokhoz. Egyszer is, nyolctól tízig kántáltunk, aztán tízkor be a D. Pali istállójába. Máriásozni. Éppen markomban a piros százhetes, mikor az egyik legény azt mondja, kössük a derekára a rudaló kötelet. Rákötik. Hogy a végét vessék át a mestergerendán. Nocsak! Erre, hogy húzzák föl. A mestergerendán fecskefészek volt. A-legény belenéz s elsikítja magát. Mi az? Hogy ördögöket lát. Piros taréj van a fejükön. Erre a többi is felhúzatja magát. Mondom, szép mulatság éjféli mise előtt. Azt mondják, nem akarom-e látni az ördögöket. Mondom, megnézném. Derekamra kötik a kötelet s felhúznak. A kötél má— Hallják, — kezdi Pali bácsi — olyan zsugori embert én még világ életemben nem láttam, mint az öreg Fekete Gyuri volt, — nyugodjék, ha nyughatik. Be szokott járni a Nagy Gyulához, az asztalosműhelybe, mert ott mindig összejött télidőben egy-két pipás ember. Gyuri bácsinak néha juttattak egy-egy marék dohányt. Vehetett volna ő is, de hát jobban esett neki, ha kapott. Ha meg már dohánya volt, kellett hozzá gyújtó is. Azt mindig így kért: adj már egy kis sziporkát. El is nevezték Sziporkának. Egyszer is ott sündörögtem a gyalupadok között, hallgattam az öregeket. A pipafüstöt vágni lehetett volna, annyi volt. Már csak Gyuri bácsi hiányzott. Engem kioktattak, hogy ha bejön, mondjam, hogy árverezik a komáromi dohánygyárat, meg, hogy egy korona a szűzdohány kilója. No, tudtam, megint nevethetünk. Jön ám úgy félóra múlva Gyuri bácsi. Szájában a hideg pipa. beste, melyik töm rá. Hagyták, hogy folyjon a nyála. Gyula bácsi, mikor meggyalulta az egyik: ajtőragasztót, leteszi a gyalut, kihúzza a dohányzacskóját, elő a pipát s nagy komótosan elkezd sétálni a gyalupadok mellett. Gyuri bácsi meg utána, mint az árnyék. De csak nem tömi a pipát Gyula bácsi. sik végét meg a jászolkarikához csomózzák. Én meg csak lógok a fecskefészek előtt, de ördögöt nem látok. Azok lenn nyugodtan osztanak. — Sándor, látod-e már az ördögöket? — Nem én. Tovább játszanak. — No látod-e már? — Nem. Másikat harangoznak. — Még most se látod? Azt kellett mondanom, hogy látom, piros tarajuk van. Másképpen le nem engedtek volna a gerendáról. Azelőtt se, azután se hazudtam én életemben. No nevettünk megint. De hát lassan haza kellene menni. Éppen szedelődzködünk, amikor belép a „mozi-právca". Valami új filmet kapott s szeretné magyarra fordíttatni a címét. Szerinte a film címe: Smích zivota. Ügy vélem, magyarul valahogy így hangzik: Az élet mosolya. Másnap a mozi falán ott a plakát. Smetana életének a filmje. A plakáton a megöregedett Smetana arcképe, talán abból a jelenetből,'mikor a színházi páholyban süketen ül. Szomorúság tükrözik áz arcán. A felirat: „Z mého zivota" s alatta vastagon, tussal a magyar felirat: „Az élet mosolya". Nem voltam ludas a dologban, mégsem mertem elmenni a moziba. Különben, hogy megvédjem műfordítói tekintélyemet, láttam én már ennél furcsább plakátot is. A minap az inventúra után a kocsmában kifüggesztettek egy négyzetméternyi háromszín nyomású plakátot. Gyönyörű, sárgaszínű plakát. Hatalmas búzakalász rajta s araszos betűkkel a buzdító felirat: AGYÄTOK AZ ÁLAMNAK AZ ELSŐ GABONÁT. A GÉPTŐL MINNÉL ELŐB! Ezt nem én fordítottam ! Most már aztán mondja valaki, hogy nincs humor manapság a faluban! FARKAS JENŐ Csak járkál és beszél. Gyuri bácsi meg a nyomában, hogy el ne szalassza a tömést. Ilyenkor szokott kérni egy pipáravalót. Mi már majd meg pukkad tünk. Egyszer csak zsebre vágja Gyula bácsi a pipát is meg a dohányzacskót is. — Eh, kibírom délig! Ha látták volna szegény Gyuri bácsit! Majnem elsírta magát az öreg. Most került rám a sor. — Gyula bácsi, hallotta, hogy árverezik a komáromi dohánygyárat? — Hát te honnan tudod? — Julis néném mondta. — Igazad van, gyerek. Magam is rendeltem harminc kiló szüzdohányt. — Mennyi kilója? — kérdezte mindjárt három pipás. Gyuri bácsi meg csak tátja a száját. — Azt mondják, egy koronáért adják. Mondom, miért ne vennék? — Cc! Lehet még rendelni? — Amennyit akartok. — Egy koronáért? — Nocsak! Talán nem akarnátok ingyen? — Olcsó. — Nem drága. — Annyit megér a bolondnak is. — Meg. És tovább dolgoztak. Mikor már mindenki azt hitte, Gyuri bácsit nem lehet becsapni, megszólal síri hangon az öreg. — Te Gyula, aztán úgy félkilót nem adnál át abból a dohányból? — Lehet, — mondja nagyon komolyan Gyula bácsi — de sziporkát nem kapsz hozzá. így járt a zsugori Gyuri bácsi. Rosszabbul járt Szabó Lojzi. Mikor meghalt az apjuk, hát a hagyatéki tárgyalás előtt elvitt az öregtől egy sodródeszkát. Az osztozkodásnál eszébe se jutott senkinek, de a bátyja tudott róla. No nem csinált belőle semmi galibát, gondolta, megfizet érte másképp, összesúgott a sírásóval, hogy éjjel, mikor Lojzi strázsa lesz, ijesszen rá az öregre. Egy héttel a temetés után kirendelték strázsára Lojzi bácsit. Körül kelett neki járni a falut. A templom előtt pipázik éppen, mikor a bakter elkiáltja az éjfélt: Tizenkettőt vert az óra, dicsértessék Szűz Mária, dicsértessék Szűz Mária, éjfélt ütött már az óra. Lojzi bácsi rátöm a pipára s nagy begyesen megindul a temető felé. Amint a kapu mellé ér, kilép egy fehér alak és igen vékony hangon elkezdi: — Lojzi fiam, hozd vissza a sodródeszkát. Dehogy tudta Lojzi bácsi, hogy a sírásó szólt hozzá. — Viszem édesapám, viszem — s azzal neki! Rohan eszeveszetten haza. Az asz-