A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-15 / 37. szám

aszerelem Dusik-Braxatoris sikeres Fazekasok bálja után zenei életünk nagy eseményének ígérkezett az Üj Színpad operettégyüttesének idei első bemutatója, a Katonaszerelem című zenés játék. Talán a túlságosan felcsigázott várakozásnak tulajdonítható, hogy az új szlovák operett nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. Pedig egy újabb nagy siker előfeltételei adva voltak: Milan F e г к о, a librettó írója és Milan Nóvák, az operett zeneszerzője személyében két tehetséges fiatal fogott össze és az Üj Színpad operettegyüttese legjobb erőit küldte csatasorba a siker érdekében. Milan Ferko, az új szlovák Ura egyik legígéretesebb tehetsége, nem járt kitaposott úton, amikor néphadseregünk életéből merítette librettója tárgyát és ezt érdeméül tudjuk be. A szövegkönyv azonban bár sok ízes és mulatságos jelenetén, jól meglátott figuráin derülünk, cselekményben, konfliktusban elég vérszegény és pergő versei ellenére sem ad alkalmat Milan Nováknak, hogy tehetségét kellően érvényre juttassa. Nóvák határozottan nagyjövőjű, invenciózus muzsikus, pattogó, katonás ritmusai, dallambősége és ötletessége arra engednek következtetni, hogy egy szerencsésebb szövegkönyv jóval hatásosabb és maradndöbb muzsika szerzésére ihlette volna. F. К. V e s el у rendezői munkájában a játék cselekménytelenségét sok mozgással, akcióval pótolja és nem róhatjuk fel hibájául, hogy az előadás alatt csak ritkán éreztük egy igazi nagyoperett varázsát. Z de пек M а с háé ek és a népes szereplőgárda is megteszi a magáét, áll ez elsősorban a jóhangú K. Vlachra és a meglepően fejlődő 1. Streikära, meg E. Ко s t el ni к r a, aki a legtöbbet fárad a derű érdekében. Az Oj Színpad bemutatóját a félsiker ellenére is erős pozitívumként könyvelhetjük el, mert a régi sablonos operettmilióktői, sematikus problémáktól eltérő új utat keres és friss, új tehetségek bevonásával thelyesen egyengeti az új szlovák operett útját. E. V. 19 Pétert eltemettük ... Apró fejfa került a sírjára, s б ott maradt mélyen, nagyon mélyen a csallóközi íöldben. És én nem mertem arra gondolni, hogy örökre ott lesz. Fent pedig a havasok alatt, Liptószentmiklóson megkondult egy harang. Gilinggalang, sírt a harang. Nincs Kiss Péter, meghalt Péter... — Ki harangoz olyan szomorúan ? — néztek fel a járókelők a templom tornyára. S a harang szólt, zengett, zúgott tovább. Érchangjával betöltötte a város utcáit, elszállt a hegyekhez, erdők sűrűjébe, s zengésével elárasztotta az egész környéket. Giling-galang, sírt a harang, s fent, a vén templom tornyában zokogott egy fiú. II-csenko volt, Péterke barátja, aki felszökött két pajtásával a toronyba, s húzta, húzta a nehéz harangot, míg az erejéből tellett. Aztán leballagott a • töméntelen lépcsőn s lenn, a templom előtt elkezdett zokogni. Kit siratott? Anyját? Elhagyott hazáját? Vagy azt, akit most vesztett el: cimboráját, Pétert? Múlt az idő, suhantak az évek. Ritkán láttam már Ilcsenkót, néha csak az utcán, árvaházi gyermekek sorában, vagy az iskolája előtt. Szép, nyúlánk fiú lett, tiszta tekintetű, becsületes arcú... Aztán egy délelőtt, váratlanul beállított hozzánk. — Búcsúzni jöttem — lihegte, — Megyek . .. visznek ... utazom Prágába. Ott fogok ezután tanulni, gépész leszek. — Elmégy, Vladko? S mikor? — Nemsokára indul vonatom... Nem tudják az árvaházban, hogy ideszaladtam ... Nagyon kell sietnem... Dehát... dehát szerettem volna még egyszer látni a nénit. — Sietsz, Vladko. Kevés időd van indulásig és mégis eljöttél. Jól tetted, kisfiam. Gyorsan egy kis útravalót csomagoltam össze, s Pétertől egy könyvet. S amint ott állt, hogy végleg elmenjen, hogy sohase lássam viszont, búcsúzóul átöleltem és megcsókoltam gyenge, pihés száját. A gyermek rámnézett. S egyszerre csak kicsordult a könnye. — Amióta anyám meghalt... engem néni... engemet azóta nem csókolt meg senki... * Olyan sivár, olyan szomorú volt a gyermek mondása, hog^ jobban érzékeltette a háború rémségét, mint a falvak és városok feldúlt, komor képe ... Egy fiúcska, aki gyöngédség nélkül nevelkedett, aki 6, hányszor vágyhatott simogató, becéző szavakra. Zsenge gyermek, akit nem csókolt meg senki... Amire felnéztem,, Vladko már messze járt. Szaladt, rohant az árvaház felé, s nemsokára már vitte a vonat. Elment, és én sohasem láttam viszont. Néhány év előtt a Szovjetunió felhívást intézett a szomszéd államokhoz. Kereste az elkallódott apró gyermekeket. Azt hallottam, Ilcsenko is hazatért. Tudom, hogy már sohasem látom viszont, de érzem, hogy egyszer még hírt hallok felőle. Jó hírt, megnyugtatót. Mert ő jó és becsületes. Hü polgáraként hazájának azon lesz, hogy ne ismétlődjék meg az, ami az ő kiskorában történt. Hogy ne legyen többé háború, s hogy az ő gyermeke érezze a szülői csókot, legyen meleg családi, otthona, s ő, esténként, ha csend üli á házát, mesét mondjon egy kedves fiúról, aki barátja volt egykor s úgy hívták: Kiss Péter.