A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-08 / 36. szám

nézte a kék ég alatt röpdöső fekete fecskét, egyik fűszálról a másikra ugráló szöcskét. A szederfáról édes, fekete gyümölcsöt szedett, újra megindult, csak úgy vaktában, toronyirányt. Szerencséje szolgált. A kórházból aznap kapta a bíró a levelet, hogy a csordás belehalt a gyomoroperáciőba. A csordásné sírt kegyetlenül, meggyfoltos kötényébe törölgette a szemét, a bíró azzal vigasztalta, hogy akinek kivágják a gyomrát, az amúgyis félember, dolgozni nem tud, kolonc csak az élő nyakán, minélfogva legjobb, ha belenyugszik Isten akaratába. A bátyus ember felé fordulva mondta: — Elsején beállhat községi szolgálatba... őrizte a csordát, nem egymagában, hanem a szürke pulival, amelyet három pengőért vett az uradalmi juhásztól. Tanulékony, engedelmes kutya volt, az elkószáló tehenet visszahajtotta a csordába, megelégedett a kenyérhéjjal, szalonnabőrkével. Némelykor odaheveredett a gazdája lábához, nézett reá kutató tekintettel, mintha kérné: „Ugye, elmondasz nekem mindent?" „Megcsalt, pedig az életemnél jobban szerettem..." — így kezdte ej, de abba is hagyta, mérgesen rúgta odébb a pulit: — Ne velem törődj, fuss a bikaborjú után, mert eszi a répalevelet... Nem sok kárt tett a répában az a verestarka borjú, harmad- vagy negyednap Vincze felesége mégis befutott a blróházba: — Add ki, Bódog a csordás szegődőkönyvét, kösd az útilaput a talpa alá, mert az én jószágomat nem őrzi többet. — Talán csak nem\verte sántára valamelyiket? * — Most még nem, de verheti, más egyebet is tehet vele, de nem ám csak a tehénnel, hanem teveled, énvelem is, mert aki a tulajdon feleségét... Ezen az estén, ahogy hajtott hazafelé, utoljára hallotta a kolomp szavát... Ment, ment az országúton, kezében a pásztorbot, mögötte a szürke puli. Ha megállt, megállt az Is, ha lefeküdt, melléje heveredett az esti rét harmatos füvén, nézte a csillagokat, nem is úgy, mint az állat, hanem ahogyan az' ember szokta. Almában néha ugatott, olyan vinnyogva, mint amikor a messzire tévedt tehenet terelte vissza a tilosból. Negyednap elfogyott a kenyér, de csak mentek, mentek, erdőn, mezőn keresztül. Szakadó esőben értek a faluba, a kutya befutott a szép, nagy ház udvarára, egyenesen fel a gangra. A gyászruhás asszony seprőt fogott reá, akkor észrevette az embert: — Alljon a fedél alá, amíg nem szűnik az eső. Keveset beszéltek, akkor is inkább az asszony: hegy volt néki is egy bundásszőrű kutyája, a szomszédja kenyérbe szúrt tüt etetett meg vele, négy napig szenvedett, az állatorvos sem tudott segíteni rajta... Közben befutott a konyhába, fazékkal zörgött, megint kiállt a gangszélbe, sopánkodott, hogy harmad-éve öltözött feketébe, dehát olyan embert, olyan áldott jőt, mint amilyen az ő ura volt, holtig se elég gyászolni ... Délben elkezdte a jószágot etetni, az ember segített a pajtából istállóba vinni a fényért. Dicsérte a pejszlnü kiscsikót, dicsekedett vele, hogy egyszer kocsi elébe tanított két almásderest, azokból olyan, de olyan paripa lett, hogy hintó elébe vette meg a komlói uraság. — Ha az én áldott jő Miskám élne — sóhajtott a gyászruhás, ment a ház felé, hátranézett, lépeget-e utána az ember. Másnap füvet kaszált a réten, nagyon nagy darab volt, kékbuzogány, szopókavirág és vadborső tarkázta. Délben ebédet hozott az özvegy, nézte, hogyan eszik, a borosüveget se felejtette otthon: — Hajtsa fel, legalább jobban fog a kasza éle... Dicsérte az ételt, az italt: olyasféleképpen, hogy: „A főispán is megnyalhatná utána a szájaszélét." Az asszony lesütötte a szemét, a hervadó fú közül felvette a rétiküményt, jőszagú magját rágogatta, az üres edényt visszarakta a kosárba, a kenyérmaradékot a pulinak dobta, indult hazafelé. Kiásták a krumplit, behordták a kukoricát, utána mindjárt meghidegedett az idő, megcsípte a dér a kert utolsó paprikáját, paradicsomját. Az özvegy esténként befűtötte a kályhát, a kutya nedves bundáját ott szárogatta a padlóra tűző fényben. Az ember fát hordott az erdőről. Magasra rakta a kocsit, összekuporogva ült a tetején, arcát veresre csípte a hideg. Rongyos volt a bakancsa, vékony a belévalő kapcarongy, nem csoda, ha a lába fázott a legjobban. A gyászruhás a ládában túrkált, szekrényajtót nyitogatott, nem gyújtotta meg a lámpást, setétben suttogta: — Idekészitem boldogult uram, szegény Miska csizmáját, gyapjúkapcáját, amelyet magam kötöttem, magamsodorta fonálból . . Holnap ráveheti, ne fagyoskodjon a kocsin... Vasárnap szivart tett elébe: — Ne szívja mindig azt a büdös pipát. — Megszoktam, olyan az nékem, mint a kisgyereknek a cucli. Az asszony hangosan, furcsán nevetett, lehajolt a kutyához, átölelte a nyakát... — Te ... te barnaszemü ... Karácsonykor megint a ládában turkált, nyitogatta a diófaszekrényt, először úgy nyújtotta feléje a szövetruhát, a zefiringet, aztán mást gondolt, odadobta az ágyra: — Nagyünnepi misére nem mehet abban a kávébarna rongyosban, málottban, próbálja fel szegény Miskámét. Ezen a délutánon, litániáról hazajövet, leakasztotta a falról „szegény Miskám" katonaképét. — Beköpködik a legyek — mondta szemlesUtve. 1 — Be ám — hagyta rá az ember, mintha azt se tudná, hogy java télben híre-hamva sincs a légynek. Nem néztek egymásra, a vacsorát szótlanul ették, egyszer egyik, másszor másik dobott csontot a kutyának, mindenféle kényeztető szóval ajnározták, a puli csőválta a farkát, ropogtatta azt, ami a pecsenyéből jutott neki. Az ember megtörölte a száját, kotorgatta a morzsát az először próbált ünneplőruháról, indult az istállóba, lefeküdni. Az asszony, akkor már nem fekete selyemben, hanem virágmintás delénben parádézott, hirtelen lekapta az ágyról a terítőt, az ajtó felé nézett, az ember megértette a kimondatlant és odabent kezdett vetkőzni. A tavaszi vásáron eladták a bikaborjút, az árán bevásároltak a Hangyában, éppen csak marhakefét felejtettek el becsomagoltatni. Az asszony sopánkodott is miatta, az ember legyintett: — Sose búsuljon emiatt! Hasznát vette annak, amit a nagy, rácsosablakú házban tanult. Olyan kefét kötött, hogy a Hangyában aranyért se adnának különbet. Az asszony nézegette, dicsérte a csinálőját, tudakolta azt is, hol-miképpen adta reá magát a furcsa mesterségre. A bükkfa pattogott a kályhában, a lámpabél duruzsolt, más semmi nem is hallatszott az elterebélyesedő csendben és akkor úgy buggyant kl belőle a szó, mint tömött zsákból hasadékon a búzaszem. Régóta tudta már, hogy egyszer muszáj lesz felnyitni a száját, elmondani mindentmindent, mert másként megfullad. Az asszony némán hallgatta, egyszer megrázta a fejét, arcán is látszott a rémület-keltette kérdés, a végén kl is szakadt belőle: — Nem igaz... ugye, nem igaz"? — Igaz... — Amikor a kőbőr bakmacska elhordta a csibéinket, elhivatta az uradalmi erdészt, azzal lövette agyon... Nem hiszem el, hogy embert, hogy a tulajdon feleségét... — Fiatal voltam és az életemnél jobban szerettem. Feje meghorgadt, mintha nyakába kötött nehéz kolonc húzná lefelé: — ... Megszenvedtem érte. Az asszony leszedte az asztalról a vacsoramaradékot, a ládára dobta az új pokrócot : — Meg ne fázzon az istállóban ... Jobb, ha ott alszik, mert hátha leborjadzik a Zsemlye Kétszer zárta be belülről az ajtót, az ember hallgatta, milyen hangosan kattan a zár, sóhajtott: karján az új pokróccal, indult az istállóba. Harmadnap a kenyérsütéshez akart fát vágni, megy a kamrába, de a fejsze nincs a helyén. — Hozom, hozom — készségeskedett az asszony és befutott a házba. Utána osont, az ablakon keresztül látta, hogy az ágyfej mellől veszi el a kiélesltett szerszámot. — Énfelőlem dugdossa? Halkan kérdezte, az asszony még halkabban felelte: — Kolompárcigányok járnak a faluban ... maga olvasta ki az újságból, hogy az igali 18