A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-08 / 36. szám

Rásztony néhány épületből álló kicsiny település Klenócon túl, az erdók alatt. A kocsmával szemben új tekepálya épül. Ide járhatnak majd kuglizni a favágók meg az erdészek. . Kánikula van, s bár még csak nemrég pirkadt, perzselő a meleg. Öriás fák borulnak a házak fölé, az úton ökrösfogatok döcögnek s elberreg egy-egy motorkerékpár. Az autóbuszból csudaszép szőke lányok szálltak ki velem. Gereblyélni mennek a rétre. Szívesen elkísérném őket. De énnekem más a feladatom. így csak a pillantásom küldóm utánuk, mig el nem tűnnek a bokrok mögött. A kocsma falán tábla hirdeti, hogy 1944-ben és 45-ben sokszor találkoztak ebben az épületben az illegális kommunista párt tagjai Szadilenko őrnagy partizánjaival. Egyedül ülök a kocsmában, s míg a főerdészt várom, dolgozni kezd a képzeletem. Harapós fehér tél van odakint, a ko'csma ablakai besötétítve, a pulton karbidlámpa ég. Nyílik az ajtó, s egy csoport embert fú be a hideg szél a szobába. Csizmájuk, kucsmájuk havas, gallérjukat feltűrték, kabátjuk kopott. De a szemük ég, mint a csillagok a régi legendákban. Leülnek az asztal köré. Kis idó elteltével új vendégek érkeznek. Borostás arcú, szikkadt harcosok, szurtos köpönyegben, géppisztollyal a nyakukban. Letelepszenek'a többiek mellé. Összehajtják a fejüket az asztal fölött. Előkerül egy rongyosszélű térkép is, kiterítik az asztal lapjára. -JSéha behallatszik a tornácon járkáló őr lépteinek koppanása. Az őr az emberbőrbe bújt ólálkodó farkasok ellen vigyázna a bentlévöket. Zúg, fütyül a szél, megkoccantja olykor az ablakot... A kopottsapkás, átfagyott emberek történeimet csinálnak. A térkép fölött, a homályos ivóban — jövő születik. — Hát akkor keljünk útra, — mondja Jakabsicz János főerdész s igazít egyet a vállán lógó bőrtáskán. Térdnadrágban van: fürge és vékonylábú, mint a zerge. Kilépünk a napra, s az út forró porában elindulunk az erdó felé. Mesélni kezd a partizánokról. Szavaiból kitűnik, hogy történelmi nevezetességű vidéken járok. Ágyúk buffogtak, gépfegyverek ugattak tizenkét esztendővel ezelőtt e dombok közt, — Az én bátyámat is elvitték a németek, — mondja a főerdész, — Mauthausenben végezték ki. Néhány percre elcsendesedünk. Az út mellett margaréta és harangvirág nevet. A hegyoldalon, dombtetőn apró házak fehérlenek, körülöttük tehenek. legelésznek. Barnaarcú emberek szénát gyűjtenek a forró nap alatt. Egy asszony ránk kiált. Megállunk. A pusztítás kísértete, mely szürkén és hidegen lebegett felettünk, egyszerre semmivé foszlik. Béke van, gyönyörű, fényes nyár, mosoly telepszik az arcokra. Fent, a nagy kékségben, méltóságteljesen repül egy'gólya. Folytatjuk utunkat. Apró barna kutya fut előttünk, ő a vezetőnk Legalábbis ő ebben a szerepben tetszeleg. Erdésznek hívják. Nyelve kilóg. Rúgjuk a port, a levegőben fűszeres illatok lebegnek. Teherautóval találkozunk, épületfát visz Nyustyára. — Elmondom magának a medve-kalandot, — néz rám menet közben Jakabsicz János. A gyümölcsösbe bejárt egy öreg medve. Az erdészek többször látták a lomha mackjt, s egy szép napon megbeszélték, hogy lefényképezik. Lementek a községbe a fényképészhez s arra kérték, jöjjön ki segíteni. A fényképész ránézett az erdészekre, kicsit elsápadt, aztán ezt mondta: — Medvét fényképezni? Ezer koronáért sem. Kérjenek meg valaki mást. Sokáig kérlelték, de a derék fotográfus hajthatatlan maradt. EJmentek egy barátjukhoz, akinek kitűnő fényképezőgépe van. Annak a szeme se rebbent, bátran megígérte, hogy reggel velük tart. Elégedetten tértek nyugovóra. Reggel ráverték a barátra az ablakot. Kinézett az ajtórésen. — Mit akartok? — Gyerünk öregem, — mondta neki Jakabsicz főerdész. — Hova? — Hova! Hát megbeszéltük. Medvét fényképezni. лщп kóborlás A VERES JÄNOS — Aha! — szólt a barát, s úgy tett, mintha cak most jutna eszébe, hogy miről beszélgettek tegnap este. Fehér arca s a karikák a szeme alatt arról tanúskodtak, hogy éjszaka nem sokat aludt. Alit az ajtóban, tarkóját vakargatta s hátrafelé nézegetett. A homályból felesége alakja tűnt elő. — Na mi lesz? — sürgették az erdészek. Az asszony szólalt meg, hátul. — Nem mehet a Jóska. Beteg a Jóska. — Beteg? A barát szaporán bólogatott. — De a fényképezőgépet kölcsönadom estig. Várjatok csak... így aztán a kölcsön-géppel felszerelve csak Jakabsicz János és két erdésztársa ment ki a gyümölcsösbe. Sokáig várták a mackót, a szalonnát is bekebelezték, s el is álmosodtak a hűvösben. A. két erdész elkóborolt valahová, Jakabsicz pedig nekivetette a hátát egy fának és lehunyta a szemét. Arra ocsúdott, hogy zörög mellette valami. Felnyitotta a szemét. Három lépésnyire állt tőle a kétmázsás medve. A gép a fű közt hevert, a főredész nem nyúlhatott utána, mozdulatlanná kellett merevednie. A medve meg az ember percekig nézték egymást. —• Félt — kérdezem. - — Nem én, — feleli kísérőm, — megkérdeztem tőle: hogy vagy mackó? De nem felelt. Csak állt és nézett. — Azután? — Végre távolabb valahol megroppant egy gally a közeledő cimborák talpa alatt. A medve megfordult és meglepő gyorsa-14