A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-07 / 27. szám

Slüka felvételei ri hőség után. Egy csapőajtón át megérkezünk a frontfejtés­hez, az ifjúsági brigád egyik csoportjához. Csupa fiatal arc, már amennyire a vastag szén­por-réteg alatt meg lehet ál­lapítani. Éppen a robbantó pat­ronokat helyezi el Vámos és Bukran elvtárs a kifúrt lyu­kakban. Megkérjük Telek Barnabás lömestert, hogy mondja el, mi is a frontfejtés lényege. — Először is hat-hét rést nyitunk, mindegyiket három méter szélességben. Az első robbantás leomlasztja a falat 120—130 cm mélységben. Az így szabaddá vált szenet fel­rakjuk a transzportőrre, aztán újabb lyukakat fúrunk a kö­vetkező robbantáshoz. Ha a rést már két és fél méterre ki­mélyítettük, megkezdődik az aládúcolás, amelyhez legkeve­sebb három támasztót haszná­lunk. Ha a tárót már „kirabol­tuk", oldalt beomlasztjuk és másik frontot kezdünk. — Milyenek a kereseti vi­szonyok? — tesszük fel a kér­dést. — Mikor hogy, Az mindig a terv teljesítésétől, illetve túl­teljesítésétől függ. Ha túltelje­sítjük a tervet, progresszíven emelkedő prémiumot kapunk. A vájárok a saját munkájuk után mindenképpen megkapják ezt a különjutalmat, sajnos az én keresetem már az egész vállalat tervteljesitésétől függ. így aztán nagyok az ingadozá­sok, van amikor csak 1500 ko­ronát keresek — ugyanakkor a vájárok a 4000 koronát is meg­kapják —, máskor meg a 3000 koronát is elérem. — És nem fordult még pa­naszával az illetékes helyre? Vámos János, Bukran János Csernai András technikus csoportvezető és kmety Pál vájat — De igen. Már ígéretet kap­tam az igazgatóságtól, hogy rendbehozzák a dolgot. Látjuk, milyen fontos szere­pet játszik a tervteljesítés a bányászok fizetésében. Nem is csoda, hiszen a szén iparunk vére, éltető eleme. S ez a bá­nya sok-sok szenet ad terven felül is népgazdaságunknak. 1956-ban például 41758 tonna, 1957-ben pedig eddig már 16 547 tonna értékes szenet fejtettek ki terven felülii. Eze­kért a szép eredményekért kapta meg a vállalat nemrég köz­társaságunk egyik legnagyobb kitüntetését:,a Munka Érdem­rendet. Igaz, mint megtudjuk, má­jusban egyrészt munkaerőhiány, másrészt bizonyos feltárási és szállítási nehézségek, no meg amiatt, hogy nagylelkűen ma­gukra vállalták egy másik bá­nya mankóját, a válhflat nem tudta teljesíteni havi tervét, minek következtében elveszítet­ték a Tüzelőanyaggazdálkodási Minisztérium és a Bányász­szakszervezet már hat ízben egymás után elnyert vándor Vörös Zászlaját. Azóta azon­ban a helyzet javult, a tegnapi tervet például m$r 114,9%-ra teljesítették. IgyaBszik is a bá­nya minden dolgozója, főként pedig az ifjúsági brigád, — amely ma legjobb egész Szlo­vákiában s több nagyszerű ki­tüntetés birtokosa, — hogy az év harmadik negyedében vissza­szerezzék a minisztérium Vörös Zászlaját. Itt, a fejtőhelyen bizony már ki~sé nehezebb a közlekedés. Míg a bányászok mókus für­geséggel járkálnak a mozgás­ban lévő acél szállítószalagon, mi bizony kénytelenek vagyunk megkérni Petrik Mihály gépészt, hogy állítsa meg a transzpor­tőrt, amíg átjutunk a kérdéses szakaszon. Lassan elérkezünk a tárna végére, ahol most éppen dúco­lás folyik. Meglepetve látjuk, hogy már nemcsak bányafát használnak, hanem vastartókat is. Megkérdezzük Csernai cso­portvezetőt, mi a vastartók elő­nye. — Egyrészt az, hogy mivel nagyobb a hordképességük a fáénál, sokkal vékonyabbak, te­hát kevesebb helyet foglalnak el, könnyebb dolgozni velük, meg aztán jobban hozzá is le­het jutni, mint manapság a fához. — Lefelé jöttünkben a főtár­nában láttunk vasúti síneket is, talán csillékben is szállítanak szenet a felszínre? — Ma már nem. Valamikor szállítottunk. Most már csak segédanyagokat szállítunk le drótkötél vontatású csilléken a bányába. Közben a pár perc előtt el­hagyott szakaszon robbantanak. Kissé furcsán érezzük magun­kat, amikor egész közelről meg­csap a légnyomás, bányászsisa­kunkon koooanak a széndara­bok s a foitó füst eltakar min­dent. De remekül működik, a szellőztető berendezés és így pár perc alatt megint friss le­vegőt szíhatunk. Még néhány­gyors felvétel, mert már vége a délelőtti műszaknak s mehe­tünk föl a felszínre ezekkel a kedves, vidám fiúkkal: Koval­csikikal, Csernaival, a kissé idő­sebb Telekkel, a két Vámos­sal, Macákkal, Marékkal, Haj­nerajjal, Murinnal, Bednárcsik­kal, Kmettyel, akiket rövid is­meretségünk után már a szí­vünkbe zártunk, mint a szocia­lista munka ifjú hőseit. Felfelé menet itt is, ott is kibukkan egy-egv csoport az oldaltárnákból. Á „Zdar Boh" köszöntés mellett „Jószeren­csét!" is hallani szép számban, mert hiszen a bánya dolgozói­nak mintegy a fele magyar. Megérkezve a főkapuhoz, ha­talmas tábla ötlik a szemünkbe, amely bejelenti, hogy vasárnap az igazgatóság egész személy­zete is leszáll a bányába, vagy ahogy itt mondják „ikrái", hogy segítsen teljesíteni a júniusi tervet. Milyen kár, hogy addig­ra műiket már máshová szólít a kötelesség, a tapasztaltak után mi is szívesen részt ven nénk egy ilyen műszakon. Tarjáni Andor Kovalcsik Károly brigádvezető és Bednárcsik Antal vájár az 1304-es írontfejtésénél.

Next

/
Oldalképek
Tartalom