A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 35. szám

jutott. Sziszegtem is rettenetesen, de különben keményen viseltem magamat. Mosr Bólint vakmerően felugrott a helyéről. — Tanító úr, kérem szépen, nekünk közösen van egy könyvünk, s most én olvastam belőle, én előttem volt, azért nem tudta folytatni! A tanító úr meglepődve nézett rá, feltolta a szemüvegét, és barátságosabb képet, szelídebb hangot váltott.' — Szóval közös könyvetek van. No jől van, jől van... Fürkészve nézett a szemünk közé, de mivel bátran álltuk a nézését, csak így fejezte be. — Üljetek le. Aztán házi feladatú1

kijelölt egy Szabolcska versikét, s hazaengedte az osztályt. Hazafelé most sokkal szelídebben viselkedtünk. Édesanyám, mint rendesen, csak késő délután jött haza a kukoricaföldről. Egy nagy zsák babot hozott a hátán. Szinte nagyobb volt a zsák, mint ő maga, de azért könnyen bánt vele. Akkor még erős és fiatal volt. Ha ebédet vitt édesapámnak a géphez, egy-egy félórára őt is felváltotta a nehéz, poros munkában. Csodáltuk és szerettük is nagyon. Most is, ahogy a földre engedte a kövér zsákot, köréje ültünk, s a három gyerek szavára alig győzött válaszolgatni, figyelni. Két öcsém is borzongva hallgatta, hogy mi történt velem az iskolában. Elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta. Elmondtam, hogy mennyire fájt a fülem hegye, hogy sírni szerettem volna, de én azért se sírtam s nem titkol'am végül azt a véleményemet sem, hogy milyen jó lehet szép, új könyvből tanulni, olvasgatni. Addig-addig rimánkodtam, .nyüzsögtem, 4níg megpuhítottam édesanyám drága jó szívét, s így szólt: — Bemegyünk a városba, s megvesszük hát azt a fecskés könyvet. Majd kiugrottam a bőrűmből. Gyorsan ettünk még valamit, két tyúkot és egy halom tojást bepakoltunk egy nagy kosárba s nyakunkba vettük az utat. Rendes úton tizenkét kilométer, toronyirányt nyolc kilométer. Hogy a boltot még nyitva találjuk, hát a rövidebb utat választottuk. Ugrándoztam mint egy kis csikó, még madarat is lehetett volna velem fogatni. örültem a váratlan kirándulásnak, a könyvnek, a város látásának. Siettünk» ahogy csak a lábunk bírta. Átgázoltunk a rétéin, egy nagy tábla csalamádén, majd a Turóc állta utunkat. A híd messze volt, így hát nekivetkőztünk, s boldog borzongás között átláboltunk a vidám habokon. A nap már nagyon közel Járt a Kiserdő fáihoz, az árnyékunk is óriássá nőtt s azon nevettünk, hogy milyen nagyokat lép az árnyékunk. A kosárban néha meg-megszólaltak az erősen összekötözött rabok, az eladásra szánt tyúkok, a család kedves tyúkjai. Édesanyám csendre intette őket, hazudott nkeik valamit, s azok elhitték szegénykék, mert a szavára mindig elcsendesedtek. Sajnáltam őket, de elhessegettem magamtól minden gyáva gondolatot. Végre átértünk a Sajó vashídján is, s az órás ablakában rémülten néztük a kirakati órát. ' — Hat óra elmúlt! Becsukott-e vajon a könyvesbolt? Ha még nyitva van, vajon megveszi-e a boltos azt a két szép sárga tyúkot? Van-e tojásra szüksége? Ilyen gondolatok foglalkoztattak,' amtg keresztül loholtunk a nagy piacon. Itt eg"y ruhásüzlet, egy hentesüzlet, egy vendéglő, s utána következik á könyvesbolt. Itt van, ni, már látom is a cégtáblát. öh jaj — rossz sejtésünk valóra vált. Már le volt húzva bádog redőnye. Elszontyolodtam, de édesanyám megvigasztalt. — Ne félj! Lesz valahogy! Gyerünk! S kezdődött a kérdezősködés: Hol lakik a boltos? Nagy nehezen bár, de mégis megtaláltuk. Bemerészkedtünk a virágos udvarra, majd félénken bekopogtattunk a fehér ajtón. A fogadtatás elég barátságos volt, de a boltos mégis kijelentette, hogy szó sem lehet semmiről. Édesanyám azonban nem adta fel al harcot, s az „asszonysághoz''" fordult kérő szavaival. — Drága tekintetes asszony, csak tessék már valahogy rajtunk segíteni. Ennyi utat megtettem ezzel a gyerekkel, tessék már az ügyünket valahogy elintézni, drága nagyságos asszony! A szép titulusnak meglett a hatása, s a libegő asszonyság beszélt is morcos férjével. A vége az lett, hogy emelgetni kezdte a tyúkokat, megkérdezte hogy friss-e a tojás és mikorra befejeződött az egyoldalú alku, már egészen bealkonyodott. A tojásokat kétszer is megolvastuk, meqsimogattunk még egyszer a pillogó két tyúkot, a boltos pedig elszaladt valamerre, és negyedóra múlva kezemben volt a könyv. Eqv vadonatúj, gyönyörű fecskés könyv. A táblájáról ismerősen néztek rám a villásfarkú fecskék. Az út sokkal nehezebb és hosszabb volt hazafelé. Még félúton sem voltunk, egyszerre sötét lett. Az útszéli fák különös susogással hajlongtak előttünk, a felhők alakjai és színe kísértetiessé változott. A távolból kutyavonítás hallatszott, s az apró sárga fények is félénken hunyorogtak a hegy alatti falu házaiban. Félni kezdtem a sötéttől, de valahányszor a fecskékre gondoltam, mindig nekibátorodtam s vígabban szaporáztam lépteimet a csillagfényben fürdő gyalogút porában ... Szorosan fogtuk egymás kezét... Egyszeresek lépések zaját hozta szembe ránk a szél. Megdermedtünk ... — Csak nem a vajda népe???