A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 35. szám

Kuba szabadságszerető, mélységesen demokratikus érzületű népe már ötödik éve küzd Fulgencio Batista zsarnoki uralma ellen. Kezdetben főleg sztrájkok és kisebb zendülések formájában nyilvánult meg e harc, de már tavaly november végén felkeléssé fejlődött ki. Batistának sikerült ugyan a támadást amerikai fegyverek segítségével visszavernie, de az ellenállást megtörni nem bírta. A felkelők hatalmukba kerítették Sierra Maestra hegyeit, melyek a mindjobban kibontakozó ellenállási mozgalom gócát alkotják. A felkelők élén Fidel Castro, a harcedzett ifjú hazafi áll. Míg Batista régebben néhány repülőgép és tank bevetésével vélte elfojthatni a kubai lázadókat, ma már szükségesnek tartja, hogy a felkelés leverésére egyesítse a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet erőit. Az ellenállás frontja bővül. A legutóbbi időben nagyarányú sztrájkmozgalom tört ki, amely hét város életét bénította meg. Batista — az amerikai monopolisták kedvence — a hazai reakció számszerűleg elenyésző rétegén kívül lényegében az amerikai fegyverekre támaszkodik. Uralmát csak a statárium és a féktelen terror eszközeivel tartja fenn. De még a Batistával szemben oly megértő „New York Times" című újság sem leplezheti, hogy a fokozódó elnyomás növekvő elégedetlenséget szül. Nem fér hozzá kétség, hogy az amerikai imperialisták — amíg csak hasznosnak ítélik — támogatni fogják hűséges bérencüket, Batistát, akiről úgy hírlik, hogy 200 millió dollárnyi vagyont „gyűjtött össze." Hiszen Batista valóban bebizonyította, hogy mindent megtesz gazdáinak érdekében, kiszolgáltatta nekik a cukoripar tetemes részét, a bányákat, naftaforrásokat s a cukornád-ültetvények jórészét, s mindenkor gondoskodott arról, hogy az amerikai nagytőkések Kuba népének munkájából és nyomorúságából a legnagyobb hasznot sajtolhassák ki. Kuba dolgozói tudják, hogy boldogulásuk útja Batista bűnös uralmának bukásán át vezet, s ezért folytatják harcukat, míg nem biztosítják az ország demokratikus szabad fejlődésének feltételeit. SZIRT • i • I • • • • i Vallanom kell Nem a Napisten fiaként jöttem e zajos világra, apám munkás, anyám paraszt: nékem mind a kettő drága. Bennem az ó vérük lüktet, ha egyiknek valami fájt, a másikat megbántották: mind a kettő egyformán fájt. Sorolhatnám egyfolytában, ki vagyok és honnan jöttem, hogy ködét a gyanakvásnak eloszlassam körülöttem. Rossz szavakkal bántnak engem, rámfogják, hogy megtagadtam osztályomat és hitemet, bár én erről sosem tudtam. Amit tettem, amit mondtam, szívem legmélyéről fakadt, Én a hamis prófétáktól féltem a munkáshatalmat. Költő vagyok, vallanom kell, másképpen nem is tehetem. A pártnak már hitet tettem, s hitvallásom örök nekem. A harcból, ami rám esik vállalom, hisz' harc az élet, napfényesebb holnapomért amit teszek: annyit érjek. TÖRÖK ELEMÉR (Folytatás az 5. oldalról) A bőségben élő polgárság és papság a gazdasági válság éveiben is ragaszkodott a megszokott életmódhoz. Ezekben az időkben még jobban nyúzták és sanyargatták a város szegényeit. Érthető tehát, hogy a városi nincstelenek és a vidék parasztjai kapva kaptak az egyház és az űri osztályok erkölcsi süllyedését ostorozó huszita tanokon. Husz Jáncs hívei, kiűzve a városból a gazdag német polgárságot, kitűzték végül is a bástyafokra a kelyhes lobogót. A pápa és a császár keresztes hadai négyszer törtek be az országba és négyszer futamodtak meg. Most ötödször próbálkoztak meg, jól felkészülve, Több százezer főnyi keresztes had indult át a nyugati határon és Domazlice felé vonult. Bajorok és szászok, spanyolok és vallonok, olaszok és osztrákok, talpig vasban. Gyújtogattak és romboltak, raboltak és gyilkoltak. Élükön Brandenburgi Frigyes és Julian Cesarini bíboros, a gyűlölködő pápai megbízott állottak. — Elérkezett a leszámolás ideje, — gondolta Cesarini bíboros, midőn 1431. augusztus 14-én felment a Domazlicétől északra fekvő Baldov hegyre. — Jaj a legyőzött eretnekeknek! Ám Pilzen felől hirtelen hatalmas porfelhők emelkednek az égbolt felé, majd vérfagyasztó morajlást hallani. Vihar van készülőben? Igen, vihar! A huszita hadak harci indulójukat harsogva megrohamozták a többszörös túlerőben lévő ellenséget. A bíboros nem hitt szemének. A hatalmas keresztes had fejvesztetten menekült. .És futott a bíboros is álruhában, elvesztve kalapját és arany feszületét. Kudarcba fulladt Domazlicénél az ötödik keresztes hadjárat is. Ezután Zsigmond császár cselhez folyamodott. Titokban megegyezett a husziták megalkuvó szárnyával, a gazdag polgárokkal és nemesekkel, akik rossz szemmel nézték a táboriták radikalizmusát. A tárgyalások eredménye: árulás és a !ipany-i csata, ahol a táboriták színe-java elhullott, élükön Nagy Prokoppal, a vezérrel. Az elnyomatás hosszú korszaka következett, amely a mühlbergi csatavesztés után még csak súlyosodott. A chod határvidéket a császár elzálogosította először a Svambergeknek, majd a domazlicei polgároknak. És az utóbbiak embernyuzóbbaknak bizonyultak, mint az idegen származású főurak. A vidék és a székváros ellentétei elérték a csúcspontot. Am a közös harc a közös ellenség ellen eltüntette az ellentéteket. Vállvetve indultak harcra a katolikus Habsburgok ellen. És Pfalzi Frigyes, a „téli király" parancsára még egyszer felvonultak a chodok kutyafejes zászlaik alatt. A fehérhegyi csata után minden előveszett. Háromszáz éves hahsburgi elnyomatás következett. És ez az elnyomatás a kiváltságokkal bíró dacos büszke chodokat kétszeresen érintette. Az új földesúr, Albenreuthi Lamingen Wolf Wilhelm és fia, Max jobbágyokként kezelték a nékik úgyszólván jószágként eladott chodokat. Hiába hivatkoznak a „kutyafejüek" királyi pecsétekkel ellátott pergamentjeikre, hiába pörösködnek, apellálnak a bécsi udvarhoz, Lipót császár végül is a Lamingeneknek ad igazat. A chodok szószólói, Jan Kozina és társai bitófán vagy börtönben végzik be élettk-t. Ami ezután következik, közismert tény. Habsburg terror, jezsuita ellenreformáció, elnemzetietlenítés. A kutyatejükkel nem bírnak azonban sem a páterek, sem a császári beamterek. A Fekete folyó két partján (a Domazlicétől nyugatra fekvő Postreka községet átszelő patak) gyűlölettel teli állanak szemben századokon át szlávok és germánok. Itt németesítés tért nem nyert. Aki német átlépte a Fekete folyó keleti partját, cseh lett. Kár, hogy e valaha nemzetfenntartó dicséretes hagyományok napjainkban sokszor a nacionalista gyűlölködés lángját élesztik fel, amit a Német Szövetségi Köztársaságból átszivárgó hírek csak táplálnak. Azonban ez is elmúlik egyszer, mint ahogyan elmúltak a masaryki „demokrácia" arany napjainak súlyos megpróbáltatásai is, amikor nagy volt a munkanélküliség. Gyárak és fűrésztelepek álltak le, kivándorlás és társadalmi betegségek tizedelték a „kutyafejüek" utódait. S ha ma az ódon város falai között, a földművesszövetkezetben gazdálkodó vagy a pilzeni Lenin müvekben acélt termelő határvédő utódok hagyományos viseletükben közös ünnepélyre készülnek, ezt a megbékélés és összefogás megnyilvánulásának tekintem. Közös elhatározással építi a vidék és város népe a szocializmust és szilárdítja a békét. Itt, a nyugati határszélen, ahol a széles fokos a hazát védeni kész honfiak jelképe. És jelkép a kutyafejes zászló is, amely az ország dolgos nappalait és nyugodalmas éjszakáit bátran és odaadóan védő zöldparolis határőreinket juttatja eszembe. A hold megbújt a kerek torony mögött, a távoli nótaszó is elhalt, halvány rózsaszínbe borul a keleti égbolt. Már hajnalodik. BARSI IMRE 16