A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 35. szám

Képek a kopitclista országok VIT-küldötteiről A Nyugat íróit, filméseit, publicistáit állandó igalomban tartja az úgynevezett „ifjúsági kérdés". A társadalmi körülményekben keresnek (és találnak) magyarázatot a tömeges fiatalkorú búnözésre, prostitúcióra, a fiatalok bántó cinizmusára stb. Azt hiszem, ez csak egyik oldala az „ifjúsági kérdésnek". A másik oldala — és ez a nyugati fiatalok döntő többségét érinti — az, hogy mennyiben felelnek meg a kapitalizmus körülményei az ifjúság sajátos igényeinek, hogyan tudnak fejlődni, emberré válni a növekvő milliók a kapitalizmusban ? A fesztiválon valahogy az bontakozott ki, hogy a szocialista országok ifjúságában rengeteg a közös, egységes vonás, a nyugati küldöttségek viszont olyan vegyesek, ellentmondásosak, mint amilyen ellentmondásos maga a kapitalizmus. Mindjárt szeretnék vitába száll.ii azokkal, akik a nyugati ifjúságot eleve valami könnyelmű, erkölcstelen jampec társaságnak képzelik és azokkal is, akik az általános jólét és műveltség illúzióit táplálják veiük szemben. Amit szembeállítok a szocialista országok küldöttségeinek közös, egységes vonásaival, az éppen a nyugati fiatalokat megosztó osztály- és vagyoni különbségek szövevénye. Nehéz eligazodni ebben a bozótban s ha nem láttam volna ezeket a fiúkat és leányokat saját hazájukban, Svédországban, Nyugat-Németországban, Finnországban, aligha mernék csupán a VIT kéthetes benyomásai alapján e cikkre vállalkozni. Kezdjük talán mindjárt a külsőségeken. A tévhit szerint arról lehet megismerni a nyugati fiatalokat, hogy szúk cowboy nadrágban, Színes ingben járnak, Tarzan frizurákat viselnek és a cipőjükön magas a gumitalp. Igen, vannak ilyenek is. Ezek a nyugati ifjúság legszegényebb rétegei. Amit nálunk egyes naiv nyugatrajongók a szertelen egyéni szabadság és anyagi bőség jeleinek tulajdonítanak, az nyugaton a szegénység szépségflastroma. Ezek a cowboy-nadrágok ugyanis rossz anyagbői készülnek, a tarka ingek múrostos dömpingáruk. Veszi, hordja, akinek jobbra nem telik. - Egyébként az sem igaz, hogy a nyugati ifjúság egységesen „Amerikát majmolja". Nem mondhatnám, hogy az amerikai küldöttség vajmi népszerű lenne. A svédek, osztrákok, németek meg az angolok egy kicsit le is nézik őket. Főleg az „előkelőbbek". Mert a nyugat-európai küldöttségek sorában akad „előkelő magaviseletű" 'fiú és lány is. Mintha nem is fiatalok lennének. Szertartásos hűvösséggel adnak autogramot, fejbiccentéssel fogadják a bemutatkozást, kedvességük erőltetett, merevségük komikus. Ezek azután jólöltözöttek, el kell ismerni. Számukra az amerikaiak nem elég jólneveltek és elegánsak. Svéd kolléqáim bemutattak egy ilyen társaságnak. Éreztem, ahigy végigmérnek, vajon kopott-e a cipőm, megfelelő-e a nyakkendőm színe. Udvarias biccentéssel vették tudomásul, hogy magyar vagyok, s az egyik lány Jeer?szkedő figyelmességgel megjegyezte: — Óh, ahol tavaiy azok a rendellensségek voltak. -így: „rendellenességek". S úgy nézett rám, mintha kiállítási tárgyat mustrálgatna a múzeumban. Hogy ezek miért jöttek a fesztiválra? Nyilván eqzotikus látnivalók kedvéért, hogy borzongatóan izgalmas benyomásokat mesélhessenek majd el odahaza barátaiknak. Az említett lány a svéd kereskedelmi bank egyik főrészvényesének gyermeke. Még egyszer találkoztam velük, a Lenin-hegyi diákkarneválon. Alltak a sétány mellvédjénél és tágra nyílt szemmel csodálkoztak a kivilágított Moszkva panorámáján. A lány, mintha elfeledkezett volna édesapja koronáiról, fiatal és természetes volt. — Ugye, gyönyörű! — mondta üdvözlés helyett. A

. falán mégsem hiába jött Moszkvába? De térjünk vissza a nyugati fiatalok elsöprő többségéhez, a dolgozók gyermekeihez Ez az a színes, nevető, ölelkező, jelvényt és kendőt cserélő vidám tömeg, amely rányomja bélyegét minden fesztiválra. Rájuk gondolva, főleg három éies benyomás, három kép maradt meg bennem. Hadd mesélem el sorjában mind a hármat. Az első: Mindjárt a fesztivál elején, amikor a csoportos ismerkedés láza ragadta magával az" embereket, a Gorkij utcában néhány magyar körül népes nemfcetközi társaság verődött össze. Vagy százfőnyi hallgatóság előtt vitatkoztak a nyugatiakkal az október-novemberi ellenforradalomról. Voltak ott németek, olaszok, angolok, franciák, amerikaiak és még ki tudná összeszámlálni, hányféle náció. A nagy vitában egy magyar és egy amerikai került az érdeklődés középpontjába. Az amerikai fiú régen áttelepült orosz családból származott és még 'törte az oroszt. A magyarok egy kissé mereven hajtogatták a maguk igazát. Az amerikai lépésről lépésre engedett. Kopott, egyszerű fiú volt, felfelő görbülő öreg cipőben, nagymintás, tarka pulóverben. — A ti újságjaitok is elismerték, hogy... — kezdett egy mondatba a magyar. — Az újságok nem érdekelnek — vágott közbe az amerikai. — Az érdekel, amit látok! S ha valamit gyengén értett meg oroszul, lefordíttatta magának angolra is. Ugyanigy a többiek, az olaszok, a franciák és mások a maguk anyanyelvére. Mint akik attól félnek, hogy becsapják őket. Megrágták mindenki véleményét, kérdéseik gyanakvóak és tárgyszerűek voltak, akár a magyarokhoz, akár máshoz intézték. A tényeket gyűjtögették. — Elmegyek és megnézem magamnak — szögezte le egy francia fiú. — Az újságok a Szovjetunióról is mindenfélét összefirkálnak, itt meg egészen mást látok. Messze van Magyarország ? Tudomásul kellett vennünk, hogy néhányan aliqha tudnának rábökni a térképen Magyarországra, Azután arról vitatkoztak, hol jobb élni. Az amerikai lerázva magáról eszméket, érveket, megfogta a magyar fiú VIT-ingjét, és azt kérdezte: — Mennyibe kerül ? Összeszámolta az életszínvonalra vonatkozó adatokat. Az ingyenes egészségügyi ellátást nem hitte el. Az európaiak elhitték. A végén azzal oszlott el a társaság, hogy a magyarok megmaradtak véleményüknél, a nyugatiak fejébe pedig eggyel több kérdőjel fészkelődött be. Többségüknek ugyanis nincs kialakult véleménye, vaqy világnézeti állásfoglalása! Csak kérdőjeleik vannak. Nagy, izgatott érdeklődés és nagy politikai gyanakvás feszül bennük minden irányzattal szemben. Végső fokon csak a saját szemüknek hisznek. Abból indulnak ki, hogy akár saját politikusaik, akár mások, bizonyára be akarják őket csapni. Készek a barátkozásra, de ugyanakkor a visszahúzódásra is. Moszkva nagy hatással van rájuk, hiszen itt kézzelfogható valósággal találkoznak. Egy fiatal francia kommunista mindennap átjár a magyarokhoz (a szemközti épületben lakik) és állandóan újságolja: — Nem is gondoljátok, hogy növekszik napról napra a kommunisták tekintélye a küldöttségben. Pedig kevesen vagyunk. Kezdik elismerni, hogy tudjuk, mit akarunk ... A másik kép, amely kitörülhetetlenül megmarad emlékezetemben, a dél-amerikaiak szállásáról való. Riasztó,, ellentmondásos kép. Összegyúlt itt az étteremben egy csomó különböző nemzetiségű fiatal. Előkerültek a hangszerek és nagy dzsesszparádé kerekedett. Rock and rollt táncoltak. A ritmusa nyugtalanító, de nem kellemetlen. Hanem ahogy táncolják — ijesztő! Nem a groteszk mozdulatok, nem is a vad figurák ijesztenek, hanem a tekintetek. A legtöbben nem néznek a párjukra, hanem üveges, kifejezéstelen szemmel valahová a semmibe bámulnak, mintha nem is lenne közük ahhoz, amit csinálnak. Néhányan persze mulatnak az egészen, humorral és őszinte jókedvvel, nevetve táncolnak, mint aki jó áprilisi tréfát csinál. Főleg a franciák meg az olaszok. Úgy látszik, a latin szellemességről lepattan a dolog ostobasága. De a többség vonaglik, rángatodzik, ugrál, kitekeri a derekát, vállát, lábát s közben úgy néz, mintha terhes, unalmas kötelességet teljesítene. Az arcokról patakzik az izzadság, van, aki sípoló tüdővel liheg, félni kell, hogy összeesik. S mindezt halott szemmel, a tánc mulatságának minden látható élvezete nélkül! Mi ez? Narkózis? Egy magyar származású argentínai fiú legyint, azt mondja: „gyomor kell ehhez", s kimegy. Hát csakugyan nem szabad még ilyen dolgokban sem ráhagyni a fiatalokra, hogy csináljanak, amit akarnak? Némelyik szakállt visel, gyűrött ingén hervadt áruházi csokornyakkendő csüng, egyeseken majdnem elreped a nadrág, olyan szűk. A lányok arcáról az izzadság csíkokban olvasztja le az olcsó festéket. S még egy órával ezelőtt viszonylag értelmes dolgokról beszélgettünk. Itt valami nincs rendben. Egy bizonyos: ha otthon néhány fiatalt nemcsak okos szóval, de adminisztrative is megtartunk a „szabadságnak" a jóízlés szabta keretei között, csak hálásak lehetnek érte. Hadd írjam le megnyugtató kontrasztnak a harmadik képet, egy kedves este emiékét is. Angol fiatalokkal sétáltunk a Vörös tér felé özönlő, embertömegben. Két fiú közülük diák volt, egy gyári munkás, s az egyik vidám, nevető szeinú manchesteri lány gyógypedagógusnak tanult. Voltak velünk oroszok, maqyarok is. Miről beszéljen ilyenkor az ember? Lépten-nyomon megállítottak és dalokat követeltek tőlünk. Megkérdeztem a lányt, hogy tetszik Moszkva, a Szovjetunió? — Nagyon — válaszolta. — Tudja, nekünk itt sokminden furcsa, az élet, a szokások. De ez nem fontos. Az emberek... az emberek valahogy olyan közeliek nekem, nyíltak, egyszerűek. Szívük van ... 12