A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

a szeGényemBeR iádikája I ->^77777— ПУ IT RAVI DG KI nepmese —fffff lilili Hol volt, hol nem volt, két országon is túl volt, volt egy szegény ember és egy szegény asszony. Azoknak annyi gyerekük volt, mint a r.ostán a lyuk. Volt nekik egy fekete tehenük, más semmijük. A gyerekek mindig éhesek voltak, mert nem volt egy kis kenyerük se. Felesége arra kérte a férjét: — Ember, vidd el azt a tehenet, add el! A gyerekeknek valamit hozz érte a városból. De a tehenet hatvan pengőért add el, olcsóbban ne! Messze volt a vásár, erdőn kellett keresztül menni, két napig tartott, míg a vásárba ért. Elébe repült egy hollómadár: — Ember, add nekem azt a tehenet! Mit kérsz érte? — Hatvan pengőt!. — Ember, az kevés lesz neked, ha olyan sok gyereked van, ebből egy vacsorát se tudsz nekik megszerezni! Tudod mit? Adok egy cédulát. Elviszed az én apám házához. Itt lakik az erőben egy kőszikla alatt a lakása, ő tizenkétfejű sárkány. Pénzt sokat adna, de nem bírsz el sokat, mert gyönge vagy, — ott van a polcon az ajtó felett egy ládika és két botocska. Azt kérd el tőle,'az neked mindent ad, amit kívánsz és kérsz. Hát be is köszöntött a szegény ember a sárkányhoz: — A tehenemet odaadtam a fiadnak, mert éhen akart elpusztulni. Azt mondta, hogy az édesapja kifizeti, amibe kerül. — Nohát, szegény ember, annyi pénzt adok, amennyit el bírsz vinni. — Nem kell nekem, uram, a sok pénz, mert keveset bírok el. Nekem semmi se kell, csak azt a ládikát, ami ott van a polcon, adja oda, és azt a két botocskát. — Minek az neked, szegény ember? Hogy őneki csak azt adja, és azt adja. No ha annyira van, hát odaadta neki. Az ember ballag hazafelé, hát sötét lett az idő, messze volt a falu, bement egy vendéglőbe, parancsolt magának vacsorát. Kipróbálta a ládikát: — Nos, te édes ládikám, adj nekem egy jó vacsorát! Ami csak tetszett neki, azt parancsolt. A vendéglős meg nézte, hogy hát mi lehet az, A szegény ember azután azt mondja: — Vendéglős úr, reg gélig itt fogok aludni. — Hát becsukjuk a kocsmát, itt alhat, itt az asztalok, székek is, feküdjön le, és pihenjen. Ügy is lett. Lefeküdt a szegény ember, jóizüen elaludt, — mert fáradt volt — reggel fölkélt, megmosakodott: — Nos, te édes ládikám, adj egy jó reggelit! Semmi. Megint mondja neki: — Édes ládikám, adj egy jó fristukot! Semmi. Harmadszor mondja, akkor sincs semmi. Hát az ember észrejött, hogy nem az a ládika. Ugyanúgy ki volt csiszolva, finom borotvás ládika volt, fényes volt, de nem az volt, ami az övé volt. — Vendéglős űr! Ellopta a ládikát, kicserélte, adja vissza, ha nem adja vissza, majd lesz! — Azt a paraszt...! — ki akarta a kocsmájából dobni. De az ember csak intett: — Nosza, édes botocskám, adjatok neki vagy kettőt! Ej, a két bot úgy elporolta a vendéglőst, míg egy fért rá. Mindjárt visszaadta neki a ládikát. Akkor az ember megörült, betette a tarisznyájába a ládikát és ment hazafelé. Dél felé hazaért, felesége már várja, a sok gyerek már várja, mit hoz az apjuk. — No édes emberem, mit kaptál a tehénért? Hatvan pengőt megkaptad? — Jaj, édes feleségem, csak ezt a ládi kát kaptam, meg ezt a két botocskát. — Ej, az asszony nekiállt, ilyen, olyan, mit adsz akkor a gyerekeknek? Ügy kipofozta az embert, csak úgy ropogott, — az asszony. — Botocskám, adj az asszonynak vagy kettőt! Ej, a botok olyat ráporoltak az asszonyra, hogy az asszony: mint az enyém, és ha az út márványkőből ki lesz rakva az én kastélyomtól a tiedig, Az asszony elmegy haza: — Ember, azt mondta a király, hogy akkor jön el hozzánk vacsorára, ha lesz olyan kastélyunk, mint az övé, és az út ki lesz márványkóvel rakva egész az ő kastélyától a mienkig. Hát az ember parancsolt mindjárt a ládikának: — Nosza, édes ládikám, ide tizenkét óriás kőművest. Nekifogtak, reggelig kész volt a már ványkóböl az út, olyan kastélyt építettek, hogy lúdlábakon forgott, — a kastély. Elment az asszony a királyért: — No, király őfelsége, parancsa teljesítve van, készen van márványkőből az út, a maga házáig, — kastélyáig. Akkor a király négy szürke lovon elment a szegény emberhez vacsorára. Hát még király még olyan vacsorát soha életében nem evett, mint annál a szegény embernél. És ez nagyon megtetszett a királynak, barátságot kezdett a szegény emberrel, elcsalta tőle a ládikát. — Szegény ember, minek reked ez a ládika, add nekem, én a gyerekeid, míg élnek a világon, eltartom, én olyan gazdag ember vagyok. Lisztet, húst, de mindent kül— Jaj, édes párocskám, csak ne bánts, jó leszek, jó leszek! — Hát most, gyerekek, üljetek le az asztal mögé mind. Leültek. — Nosza, édes ládikám minden gyereknek cipőt, nadrágot, kalapot! Felkészíteni! A gyerekek mind újba voltak felöltöztetve. — Nos, édes ládikám, az asszonyra meg cigányruhát adjatok rögtön! Cigányasszonyruhát adtak az asszonyra, azért hogy az embert pofonverte. Az volt a büntetése. — No most. édes ládikám, a gyerekeknek olyan vacsorát adj, hogy olyan vacsorát soha se látott még senki! Hát a gyerekek nem bírták megenni, amit parancsolt nekik. — Asszony, ebben a ruhában menj a király őfelségéhez. Rögtön hívd el hozzánk vacsorára! Muszáj volt az asszonynak menni, mert ha nem, a botok adnak neki. El is ment az asszony: — Király őfelsége, elküldött a férjem, hogy jöjjön hozzánk vacsorára. — Én ilyen piszkos cigányasszonyhoz meniek vacsorára? Hát hogy jössz te ahhoz? Mond meg a férjednek, elmegyek hozzá vacsorára, ha olyan kastélyod lesz, dök nektek szekereken. Nem lesz semmi panasz. Ment ez két-három évig, hogyhát kitartotta őket a király. Ügy kipusztították a királyt a birtokából, hogy már a gyerekeknek nem tudott enni adni. A szegény ember elment a királyhoz: — Király őfelsége, hát adjon a gyerekeknek enni, mert mindig panaszkodnak az ételre, keveset ad nekik. Hogy már nem bírja tartanL már nincs neki semmije se. — Nohát, ha nem ad, adja vissza a ládikát, ha nem akar enni adni nekik. Összevesztek. Hadat üzentek egymásnak. A király mindjárt fölszerelte a sok katonát. — Szegény ember tágulj, mert elpusztítlak! De a sok gyerek fegyvert kapott, parancsolt a ládika nekik fegyvert, ágyút, mindent, és a tizenkét óriás hadvezér előre. A királynak a katonáit mind elpusztítottak. Még a királyt is. A szegény emberé lett a kastély. És a fiait megházasította mind az összesei, elmentek mindenfelé. Bejárták a nagyvilágot. Mind grófkisasszonyokat vettek el, bárónékat. Egyszerre mind gazdag lett valamennyi. Nagy lakodalmat csinálták, két hétig tartott a lakodalom. Most is élnek, ha meg nem haltak. Elmondta ELGYÜTT LIPÓT, 68 éves parasztember, GHYMES 22