A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

Gyakran megcsodál az ember egy-egy szép kelyhet, vázát, és nem vetem meg a termoszüveg, de főleg a villanykörte szolgálatait sem. De arról, hogyan és miként születik az üveg, mindeddig csak könyvből tudtam egyetmást. Ezért felszedtem a sátorfámat: utam (és a vasútvonal) végállomása Utekáó volt, hivatalosan 150, a helybeliek szerint azonban már 170 éves üveggyárával. A szlovák Érchegység déli, erdős nyúlványain nem véletlenül található tucatnyi volt és egyrészt még ma is működő üveghuta. A tüzeléshez, de mégínkább az üveqbe szükséges hamuzsírhoz nagymennyiségű fa kel* lett. Egy mázsa hamuzsírhoz ezer mázsa fa ... A kvarcot is helyben törték, égették és őrölték. Mészkő vagy dolomit is akadt, úgyhogy helyben volt az üveg minden fontos nyersanyaga. Azóta sok víz lefolyt Rimavicán és a többi patakon, már régen nein fával fűtik a kemencéket, a nyersanyagok is máshonnan kerülnek. De a vidék üvegfúvói hűek maradtak régi mesterségükhöz. Talán nincs is még egy ilyen, apáról fiúra szálló, egész embert kívánó hivatás. Mert itt nem lehet gépies, hányavetí munkát végezni. És aki ezt a munkát egyszer megszerette, nem válik meg tőle többé. Fog va tartja az üveg varázsa és az üvegfúvók vidám, összetartó kollektívája. Pedig a múltban gyakran nehéz idők jártak rájuk. A gazdasági válság éveiben egyre-másra álltak le a huták. Sok alkalmazottuk megjárta a fél világot kenyér után. Leginkább a szomszédos Magyarországon és Romániában vertek tanyát, de eljutottak Európa más országaiba is, sőt sokukat a tengeren is túlra hajtotta az élet. Uruguayija, az Egyesült Államokba és máshová. A szlovák üvegfúvókat mindenütt nagyra becsülték és szívesen látták, mégis, ha csak lehetett, visszatértek hazájukba, szeretett hegyeik alá. Ma természetesen, fordított a helyzet. Nem győzik kielégíteni a rerdeléseket, bővítik a gyárakat, igyekeznek utánpótlást toboi ózni. Mert bizony sok az idős, nem e"v esetben nyugdíjas dolgozó is közöttük. A forró kemence körüli dobogón hemzsegő emberek között elnézem Louían Ferenc munkáját. Fiatalos lendülettel dolgozik. rácáfol éveire. Meglepetten hallom, hogy már régen nyugdíjas. Megegyezünk vele abban, hogy a műszak után majd elbeszélgetünk. Addig is végigkísérem a munka menetét. Reggel félötkor kezdik a munkát. Akkorra „fő meg" az előző nap délutánján megrakott nagy tűzállő fazekakban az üveg. A fúvó pipára először csak kevés anyagot merítenek, vaslapon meghengerlik és kis bukrékot fújqak belőle. Erre szedik aztán a megfelelő mennyiségű anyagot, nedves falapötocskén szép gömbölyűre formálják, majd meghimbálva kinyújtják a buborékot, végül a pipa állandó pödrése közben a redves faformába fújják. A kifújt üve-20 get a segédkező lányok lepattintják a pipáról és egy hűtőszalagba helyezik. Itt lassú hevítéssel és lehűtéssel megszüntetik az üveg belső feszültségét. De hogyan is lesz ebből duplafa'ú, ezüstözött termoszüveg? Legjobb lesz megnézni a rajzot: Tehát látjuk, két üvegből készül. Ezeket azbeszt-dugókkal egymásba illesztik. alul-felül összeforrasztják. Üvegcsövet is forrasztarak az aljába, ezen keresztül öntik be az ezüstöző oldatot és pumpálják ki később a levegőt, ami után ezt a csövecskét is beforrasztják. A kész üveget próbának vetik alá csak a kifogástalant szerelik és szállítják. A höpalackokon kívül rádiócsöveket, televíziós csöveket, különböző színű és nagyságú villanykörtét is fújnak ki. A műszak végével felkeresem Louőan mestert. Elmondom neki, mennyire megtetszett a tréfáskedvű üvegfúvók munkája (nem is beszélve a sok szép fiatal lányról, akik a dobogók körül sürgölődnek és csintalankodásukkal, jói felvágott nyelvükkel semmiben sem maradnak az üvegfúvók adósai). — Hát szépnek szép, de nem könnyű mesterség — mondja az öreg ... — Nincs az az üvegfúvó, aki ne inná meg egy műszak alatt a maga három-négy liter vizét vagy sörét, különben nem tudom, hogy birné a hőséget és a munkát. Azután pedig — tanulhat holta napjáig. Minden üvegforma és fajta annyira más, hogy újonnan kell megtanulni a vele való bánást. — És hogyan kezdte? — Ahogyan mások is. Eleinte apámnak segítettem. Keresték is akkor az urak a sokgyermekes családokat, mert nem ritkán már a nyolcéves gyermekeket is befogták a munkába. így .dolgoztam én is, heti három hatosért. Apám mellett lassan kitanultam, azután körülnéztem egy kicsit ... — Világot járt? — Ügy valahogy. Dolgoztam Svédországban, Svájcban, Németországban. (Sokkal többet fizettek, mint idehaza). Egészen a világháborúig. Utána megnősültem, itt telepedtem le. Lakásunk az első munkáslakások egyike, ma már másmilyenek épülnek. Lassan a miénket is lebontják, új házakat kapunk. Modemeket. Ide egy hónapja csakndm az ablakon folyt be az árvíz. Egy éjszaka alat négy métert nótt a patak, képzelheti, mí volt itt! Kimutat az utcára: — Még mostanáig sem tudták azt a sok hordalékot elszállítani, amit a nagy víz hozott. Nem emlékszik itt senki Ilyenre. A gyárból is sok mindent elvitt, épületfát és mást. Egy három mázsás géplapátot máig sem találtak mea ... Filozofálunk arról, hogy a viz még a jobbik, mert amit elvisz az egyiknek, odaviszi a másiknak. Rosszabb a tűz, még rosszabb a háború. A háborút szerencsésen úszták meg. A faílucskában vagy száznegyven helybeli partizén volt, tiszta is maradt a levegő. A németek csak nagyritkán merészkedtek a faluba és környékére; naglyobb harcok nem voltak. — És milyen volt az élet az első köztársaságban? — Mindenféle. Ha volt munka, megjárta. De jöttek a nehéz, bizonytalan évek. A huta 1926—1927 táján másfél évet állt. Mindenféle gyanús körülmények között. Bennünket Tokodra, Magyarországra tanácsoltak az urak. Én is ott voltam, míg itt meq nem indult a munka. — És ma? — Megvagyunk lassancskán. Túl vagyok a hatvanötön, de az 1240 koronás nyugdíj A kemence és a körülötte dolgozó üvegfúvók (Ez a kép más üveggyárban készült)