A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

— Minden rendben van, drágám, Taspulat rémlátó és bürokrata. Időm sem volt a bosszankodásra: helyettem egy hang válaszolt, mely hasonlított is, meg nem is Galja hangjára. Hasonlított annyiban, hogy ismerős és lágy volt, nem hasonlított annyiban,, hogy a nagy igazságot ismerő férfi magabiztos hangján szólott. * 1 — Nem, Taspulat jó és bátor. Csakhogy a szeretet már nem a szivében, hanem ósz fejében lakozik. Mi segítjük őt szeretetünkkel és nem hagyjuk, hogy a Sajtanhágó szabadjára engedje tomboló erőit. Meg akartam tudni, honnan jött ez a I harmadik személy, aki ilyen okosan beszél, és felemelkedtem hálózsákomban. Akár hiszed, akár nem — a gumiszarvas Galja tenyerében ült, mint most az én tenyeremben, és sárga fejével bólogatva a vidámság és reménység szavaival öntött belé lelket. Megint azt vághatod rá, hogy „kitaláltam", de nálunk a hegyekben, ha nagyon szeretnek, nem ütköznek meg a csodákon és meséken. Talán a te kedvesed számodra nem a mesék országából jött? Ne mondd,, hogy nem, mert elfeledem, hogy ismertelek nem akarnám, hogy ilyen lelketlen ember képe emlékezetemben maradjon ... A szarvas hitt a szerelemben és én is hinni kezdtem a szarvasnak. De a Sajtanhágó kihallgatta éjszakai beszélgetésünket és elhatározta, hogy összeméri velünk erőit. Pirkadatkor köd ereszkedett vállainkra, csikorgott lábunk alatt a hó, nagy robajjal megindultak a hágón az első kődarabok. Gáljához fordultam, aki mögöttem lovagolt, és len' sízóltám: — Kapaszkodj meg erősen a nyeregben és gondoli a szarvasra. A Sajtan-ihágó kiöntötte haragját. A hegyekben süvöltött a szél, a kavarqó hótömeq betapasztotta az ember szemét, s most már nem kövek, hanem hatalmas szikladarabok zuhantak szikrázva a téli förgeteqben a szakadékba. Egyre nehezebbé vált a lélegzés, levegő helyett jégcsapokat nyeltünk, hideg marta ajkunkat úgy, hogy a vérünk is kiserkedt. Lovaink botladozni kezdtek, le kellett szállnunk a nyeregből és magunk után vonszoltuk őket. Könnyek szöktek a lovak szemébe. Ha már a ló is sir, akkor az embernek már rég halottnak kelle* e lennie. De mi éltünk, — és nem titkolom,, — csak a szarvasban bizakodtam. A szarvas nem hazudhat Galjának.... Galja nem panaszkodott, nem sírt, ártatlan szemében a kételynek még a nyoma sem látszott. Látta előre, hogy a Sajtanhágó nem fog ki rajtunk. Megállott, hogy megmelegítse megdermedt kezét. Levetette gyapjú kesztyűjét és leheltetével melengette megkékült tenyerét. Megfeledkezvén arról, hogy nem méltó férfihoz a kíváncsiság, nem tudtam megállani, hogy meg ne kérdezzem: — A Szanis aul*** orvosa azt mondta eqvszer, hogy az emberi szív, ökölnagyságú. Nem tévedett? — Nem — válaszolta egykedvűen Galja. Három egyujjas kesztyűmet húztam parányi kezefejére. — Honnan van ilyen kis szívben olyan nagy szeretet? Neked talán két szíved van? Igen, — válaszolt komolyan Galja. — Az enyém és Valentyiné.... A Sajtan-hágó csak nem akar elcsendesedni. A vihar fojtogató hórengetekbe sódert és a szakadék szélére szorított bennünket. Az út szalagszerűn feltorlódott jégtömegen keresztül vezetett és a Galja után engedelmesen baktató szürke mén első lába hírtelen behuppant a jégtömbök közé. A jégzajlásba bekerült ló rémülten kapálődzott, míg végre-valahára nedvesen, minden porcikájában remegve feltápászkodott. Egyik lába térdben eltörött és élettelenül fityegett. Engedd el a kantárt! — kiáltottam Galjára. Engedd el! Szavaim a széltől nem jutottak el füléhez. Igyekezett még maga után vonszolni a szegény párát. Az meg a fájdalomtól eszét vesztve görcsösen kapálódzott; Galja is megcsúszott és csak a szakadék -szélénél engedte el a kantárt. — Sánta ló a hegyekben — kő az úszó nyakán — mondtam és talpra segítettem Gálját. — Menj előre és ne néz hátra! — Ne lődd le, Taspulat, ne lődd agyon Majd utolér bennünket, egész biztos! Máig sem értem, miért hallgattam akker a lánykára "s tettem le a fegyvert, Tud-e valaki olvan esetet, hogy egy háromlábú 16 viharban a Sajtan-hágón keresztül leereszkedett volna a völgybe? A szürke mén sem jutott le. Észrevette, hogy távozunk tőle, kutya módjára vonítani kezdett és hánykolódott a hóban. Nem akart egyedül maradni a hideg sziklakövek között, nem akart sérült gerincével elpusztulni a szakadék fenekén, Feltápászkodott és sántikálva sokáig utánunk ügetett, végül riadt és boszszús nyerítésbe tört ki: átkozván az embereket és a hegyeket... — Miért nem sírok? — nézett rám zavaros tekintettel Galja — Kegyetlen va-"ok, úgy-e, Taspulat? — Szeretet lakozik szívedben — feleltem. Ne beszélj, kérlek, a hideg beáramlik a tüdődbe. Egész napon át, egész éjjel és. még egy félnapig, estig vergődtünk előre vakon és süketen a hágóban ... Taspulat üszkös zsarátnokot kotort elő a tűzhelyből és meggyújtotta régen félre tett cigarettáját. A porrá morzsolódott dehány fellobbant az idomtalan cigarettában; az öreg köpött egyet, majd fanyar mosolyra húzódott a szája. — Alig birod türelemmel kivárni a végét, iqaz-e? Valami rendkívülit vársz, azt várod, hogy a mese végén a szarvas pohárköszöntőt mondjon a díszasztal mögött, vaqy pedig, hogy Valentyin cserbenhagyja Gálját és mást vegyen el feleségül? Elszomorítalak: nem így történt. Minden jól végződöt egy dolog kivételével: a szarvas örökre elhallgatott. A Kék-tó partján levő időjárásvizsgáló állomásra akkor toppantunk be, amikor már javában folyt a vígság, de Valentyint nem találtuk ott. Emlékszem, hogy táncoltak és valaki ittasan feldöntötte a poharat és lassan elterült a fapadlón. Gálját az asztalhoz vezették, megoldották a cipöfűzőzsimórját, és nyakra-főre kínálgatták süteménnyel és borral. — Ne idegeskedj, mindjárt itt lesz — kiáltották a vendégek. — Csak egy percre távozott! A vendégek igazat mondtak. Valentyin íziben ott termett. Mellette az ajtóban egy barna lány állott, arcán anyajeggyel. Hólepte bőrsapkájában, kipirult fj-ccal vidám jelenség volt és természetesen szebb látványt nyújtott mint a kékre denmedt Galja, akinek ajkán keményre fagytak a vércseppek. öreg ember vagyok; hallottam, milyen nagy örömmel kiáltott fel Valentyin és vetette magát Galja karjaiba, s megértettem, hogy a bőrsapkás jelenség nem foglal el kdmoly helyet szívében. — A Sajtan-hágón át jöttél ? — csodálkozott Valentyin. S már nem annyira az öröm, mint a csodálkozás hangja érződött szavaibői. A fiú nem ihitt Gälte ígéretében, a szerelmes lány könnyű tréfájának tartotta, s lehet, hogy meq is feledkezett róla. A hógclvózás örömeinek adta át magát a barna szépséggel, amikor Galja miatta vánszorgott ide a hágón keresztül. Galja elcsuklott. Feltörő könnyei fojtogatták, és kifutott a házból. Ha átélted volna azt a kellemetlen csendet, mely a szobában most bekövetkezett! Mindenki hallgat, és mégis fáj az ember füle a lármától. Valaki nem bírja ki és elsőnek megszólal — A cipője ki van fűzve — szóltam közbe — megfázik. — Valentyin összerezzent. Sejtelmes pillantást vetett rám, mintha bolondnak tartett volna, majd egy ugrással kint termett Galja után. . Hainalhasadás. Kikelet a Kék-tónál. Sűrű köd lebegett a be nem fagyó víz fölött. Ott gomolygott a magas borókafák körül és a iégcsapoktól szürke fák elvesztek a leveqőben. C-alját és Valentyint a parton találtam. Valentvin átölelve tartotta a lány vállát és valamit erősen bizonygatott a lánykának, miközben a másik kezével hevesen gesztikulált. Elhaladtak mellettem és még egyszer láthattam Galja szemét. Egy pillanatiq lesütötte, szempillái önkéntelenül megrezdültek valamivel sötétebb tekintetében félénkség bujkál.. . Tíz lépésnyire a partmenti jég zöldes peremén a szarvasra leltem, melyet a tö vize vetett ki. Galja tegnap este vízbe akarta fojtani, de az emberbe vetett legkisebh múló hit is nehezen fojtható el. A hullámverés meqmentette a szarvast. Persze megnémult. Galja soha többé nem fog vele beszélni, és ha szól is hozzá, a szarvas nem foq válaszolni... Lehet, ihcgv Galja boldog lesz Valentyinnal — nem tudom. Csak azt tudom, hogy minden családi perpatvarkor önkénytelenül eszébe jut majd neki a Kék-tó, a Sajtanhágó és első csalódása. Mert a feleséget többször is meglehet csalni — mindig meqbccsát. De a mátkát még gondolatban rem szabad megcsalni! Nem ámítással kezdik az életet.... Та sputet ráleihelt a szarvasra, kaftánja ujjával letörölte, majd visszadugta a zsákba. — És, hoov hívták Gálját a vezetéknevén? — érdeklődtem. — Lehet, hogy találkoztam vele a Kék-tónál...? — A születése évét nem akarnád még tudni? — hunyorgott hamiskásan félszemével az öreg. — A mesében nincsenek vezetéknevek. Müveit ember létedre ezt nem tudod! Itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. A szél úgy sem fog elállni egyhamar. (Oroszból fordította: Lőrincz László) 18