A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

VÉREHULLÖ SZERELEM (A kritikus lírai vallomásai Győry Dezsőről és új írói útjáról.) 1948 végén és 1949 tavaszán, amikor Szlovákiában négyéves kényszerhallgatás után új DÓI felcsendült a magyar szó, a megkönnyebbült és felszabadult sóhajok mellett még gyötrő kételyek, bizonytalanságok is szorongatták a lelkünket. Aggodalmasan kérdezgettük: hol vannak anyanyelvünk hazai mesterei: a szlovákiai magyar írók és költök? Kit hová sodort közülük a háború és fasizmus vad vihara? Hová űzött és hogyan alázott meg a felszabadulás után fellángoló sovinizmus diszkriminációja? Ahogyan nőtt, erősödött a magyar szó és szaporodott a manyar betű, úgy fogytak és enyésztek a kételyeink és szorongásaink. Több kételyt, aggodalmas sejtést sajnos már csak fájdalommá vaav gyásszá tudtak fe'oldani bennünk a rideg tények. De voltak olyan szorongásaink, félelmeink, amelyeket bo'dog örömmé, ujjongássá változtatott át egy-egy jó értesülés, hírvevés. Az ellentétes érzelmeknek ilyen jótékony felcserélődése, átváltozása játszódott le az én lelkemben akkor, amikor először olvastam arról, hogy Gvöry Dezső: a két háború közötti szlovákiai magyar irodalom reprezentáns költője él, Budapesten tartózkodik és ír, alkot. Örömöm megkétszereződöd. amikor első új könyvét, a „Veszedelmes ember"-t is kezembe vehettem. Ebből az írásból megállapítottam azt, hogy Győry Dezső nemcsak fizikai létével, hanem erkölcsi habitusával is szerencsésen, győztesen vészelte át a mögöttünk maradt sötét éveket. A „Veszedelmes ember" olvasása azonban — mi tapadás — bizonyos ürömöt is belecsöppented az örömbe. Valahogy fájt az, honv a nagyhatású versek hivatott költője, a líra elkötelezettje most már „csak" prózát ír — és őszintén, kritikusan ítélve: nem a legművészibb prózát. A „Veszedelmes embert" hitvalló könyvnek éreztem, de művészi és műfaji szempontból komolvabb követelményeket nem állíthattam vele szembe.. . Azt, hogy Győry Dezsőben az emberen, az erkölcsi lényen kívül a művész is megmaradt, átmentö^ött: a „Viharvirág" bizonyította be. Ez a könyv annak idején úgy hatott rám, mint egy tarka színekben pompázó üde és illatos virágos bokor. Különös bokor, mert egy töröl nőve kétféle virágot nyílott: az epika komoly és tekintélyes dáliáit és a líra édes illatú gyöngéd muskátiirózsáit. Nem volt szívem ezzel a könyvvel szemben kimért és hivatalos kritikát gyakorolni. A jóérzéstől és az oly ritkán kijutó spontán olvasói gyönyörtől áthatva szinte csibészesen hunyorítottam és „csitt!"-et intettem e bévül motoolódó kritikusnak és irodalomtanárnak. Cinkos mosollyal mondtam: no, irodalomelmélet és műfajtan, most veletek jól kibabrá'tak. A lelkemben támadt pajkos érzésekkel persze a meghatottság és a büszkeség is birokra keltek. Meghatódott voltam, mert a Viharvirágban újra összetalálkoztam Gvőry Dezsővel: a költővel. Valamikor gimnazista koromban e-» a költő egy kisebbségbe szakadt néptöredék erkölcsi arculatát, lelki képletét formáló strófákkal döbbent belém. Ugyanakkor az európai nemzetek sorsát vigyázó „őrálló" verseivel nyűgözött le. Most szabadságharcnak ebben a lírai eposzában, prózában szedett, de költői sorokban a „legnagyobba szerelem: a honszerelem" gyöngéd és lelkes énekesének ismertem meg őt. Amúpedig a meghatottságom büszkeséggé tette: az volt, hogy Győry Dezső a Viharviráqbai történelmünk egyik legdicsobb korszakát: a 48/49-es szabadságharcot szűkebb fajtámnak: a palócságnak a lelkén és jellemén átvetítve mutatta be. Én nem vagyok gömöri, csak honti, de a palóc-voltomat letagadni — még most: a gyermekkori nyelvemben irodalmilag kissé már „megromolva" — sem tudnám. Ha kinyitom a számat, akkor a kiejtésem, a beszédem han -si az első pillanatban rámsütik a palócsághoz tartozás bélyegét, stigmáját. És én büszke vagyok ezekre a letörül hetetlen jegyekre, amelyek engem az egyik legjellegzetesebb magyar néptöredékhez fűznek; ahhoz a palócsághoz, amelyet a nyelvészet is számontart, amely nyelvében, beszédében a magyar szó ősi ízeit őrzi. A Viharvirág — Mikszáth híres „Jó palócok"-jaihoz hasonlóan — e nyelvészeten kívül az irodalomban is helyet biztosított a palócságnak. De a „palóc Tamási Áron": Győry Dezső még Mikszáthnál is tovább ment, mert a Viharvirágban nemcsak irodalmi hőssé, hanem történelmi tényezővé és ezen keresztül nemzeti voltunk egyik alkotóelemévé avatta a palócságot. II. (Megjegyzések az író új könyvéhez.) Legújabb könyvében, a „Vérehulló szerelem"-ben Györy ismét a nemzeti történelem mozgalmas eseményeihez fordult ihletért és a kötetét kitevő öt „történelmi beszélyhe:", „történelmi mozaikhoz" a magyarság legzivatarosabb korszakából: a török vésztől terhes XV.—XVII. századokból merítette a témát. Az író ebben a műben sem tagadta meg szlovákiai származását. A kötet utolsó Írásában, „palóc mese-mesketéjében" a XVII. század palóc-jobbágyságának küzdelmes életét támasztotta fel. Győry történelmi szépprózájának ebben az új műben is több jellegzetes és sajátosan egyéni vonása van. A „Viharvirág"gal ellentétben az író itt nem törekszik az epikai keretül szolgáló korszakoknak vagy történelmi eseményeknek legalább kontúrjaikban és vázlatukban kerek-egészként megformált és időrendi folyamatosságban lepergetett bemutatására. A korszakból, a történelmi eseményekből csak jellemző részeket, mozaikokat, a históriai személyek életéből döntő pillanatokat ragad ki és ezeknek eszmeileg és művészileg exponált kidolgozásával érezteti az egész kort. így például a kötet két legerősebb írásában „A hadak villámá"-ban és „A vérvörös Vág"-ban Hunyadi János, illetve Zrínyi Miklós csak féllábbal állnak az alapvető mesében; alakjuk inkább az epikai keretbe éDÜl be, az epikai keretnek és történelmi háttérnek alkatrészét képezi. Azt is mondhatnánk, hogy e nagy históriai személyiségek magában a témába i csak olyan katalizátor-féle szerepet játszanak: a mese hullámzását, sodródását kialakító cselekménymozzanatokat, külső és belső történéseket befolyásolják. A legfontosabb szerepük pedig az, hogy jelenlétükkel ráütik a történeti hitelesség pecsétjét arra az alapvető mesére, amelyet az író fantáziája a kor ismeretlen mélyséneiből: a nép életéből bontott ki. És erre szükség van! Mert Hunyadi áros harcairól, Mátyásról, a mohácsi tragédia koronás és főúri pojácáiról, statisztáiról. Zrínyi politikai és hadvezéri zsenialitásáról hiteles korabeli adataink, történeti kűtforrásaink vannak, de a népnek a roboton túli életéről és főleg gondolkodásáról és észjárásáról ezekből a századokból — néhány közvetett adaton és kikövetkeztetésen kívül — vajmi keveset tudunk. A „Vérehulló szerelem" nép-élet bemutatásait, népi alakjait — a líra és romantika erős beütései ellenére is — igen hiteleseknek, reálisaknak érezzük; különösen „Ahadak villámá"-ban és , A vérvörös Vág"ban, ahol Hunyadi és Zrínyi fentebb említett „hitelesítő jelentétén" kívül egy történelmi tény is reálissá teszi a népi elem intenzív szerepét, aktivitását: Hunyadiról és Zrínyiről közismert, hogy a török-elleni harcaikb n a dolgozó tömegekre támaszkodtak és kísérletet tettek az egész nép fegyverbehívására, mozgósítására is. Persze a végvári vitézek, s mindkétnembeii jobbágy- és halász alakok hitelessége elsősorban az író kor-szeretetének, eszmei fütöttségének és szuggesztív ábrázolóképességének tudható be. A „Vérehulló szerelem" alakjai igazi hús-vér emberek, akik a mindennapi munka, a szürke kötelességteljesítés robotjából a szemünk előtt emelkednek a helytállás hőseivé, az emberségnek és hazaszeretetnek a példaképéivé. A Viharvirágban — a mindvégig forró eszmei megalapozottság és a témával való teljes írói azonosulás ellenére is — gyakran előfordulnak még ábrázolásbeli fogyatékosságok, elnagyolt vagy sematikusan könnyített jellemzések. Ennek nem utolsó sorban az az oka. hogy a főszereplöket az író mindenáron végig akarta vinni, és végig is vitte a szabadságharc egész kronológiáján és érdekeltté tette őket az események teljes sorozatában. A „Vérehulló szerelem"-nek a regényi teljességre nem is törekvő rövidebb „beszélyei" és „mozaikjai" — mint azt már fentebb is mondottuk — sokkal nagyobb mértéktartással, művészi és logikai ökonómiával mozgatják a történelmi eseményeket és ami a legfontosabb: ezekbe az eseményekbe a szereplő alakokat — tetteikkel, viselkedésükkel. magatartásukkal és egész jellemükkel lélektani egyensúlyba hozva — kapcsolják be. ' • Ha elvonultatjuk magunk előtt a „Vérehulló szerelem" férfi és női alakjait, akkor a két nem képviselői között érdekes temperamentumbeli eltérést, különbséget fedezhetünk fel. A férfi szereplők — a palóc mese-meskete játékos-mókás figuráit kivéve — többnyire komorak, zordak-mordak és sokszor fátumot hordozók, tragikumot sejtetők. A nők játékosak, csapongók, kellemtől és erotikától duzzadok, gyönyört hordozók, enyhülést adók. És így is lehetett ez abban az állandó veszélyezettséggel terhes zilált korban. A férfinak minden pillanatban készen kellett áílnia a harcra, a hazának, az otthonnak a védelmére — s a női öl is készen állott az életet megszéDÍtő gyönyör nyújtására, a férfi fáradalmainak Dihentetésére és a sűrű sorokban hulló élet pótlására. A „Vérehulló szerelem"-mel Györy Dezső ismét komoly lépést tett meg azon az új írói úton, amelyre 1945 után lépett. Nagy epikus tervéből: „a magyar századok tíz naqv korszakának írói vizsgálatából és újraálmodásáből" is sikeresen tette le az első vizsgát. És elérte azt, amire minden, történelmi témát feldolgozó Írónak törekednie kell: a műve nem csak gyönyörködtet és tanít, hanem a mult gyönyörű példáival a jelenben is hazaszeretetre és helytállásra nevel. Turczel Lajos