A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-18 / 33. szám

Igy tavasszal, amikor a gondosan öszszerakott téglarakások mellett már az ácsok is megjelennek, mindig eszembe jut egy gyerekkori, szomorú emlék, amely még ma is ólomként nyomja szívemet. Egy eldugott kis tanyán laktunk, ahol ősszel és tavasszal olyan nagy sár volt, hogy a látogatásra jött nagyságos úr könynyű kocsiját két pár ökör alig bírta a kátyúból kimenteni. Hej, — haragudott is ilyenkor nagyon az uraság! Nem restellt káromkodni sem amiatt, hogy neki ismét ilyen sarat kell úsznia, amikor annyi egyéb fontos dolga is van másfelé. Érhető tehát, hogy motoros jármű még véletlenségből sem került a tanyára. Olyan volt az a mi kis tanyánk, mint a hatodik világrész, amelyen száműzetésben él néhány család. Nagy szenzáció volt tehát az egyik tavaszon, amikor a szép idő beálltával idegen, városbeli ácsok jelentek meg a tél folyamán összehordott, hatalmas szálfák mellett, és hátizsákjaikat szép rendben lerakva, vidám fütyörészés közepette méricskélni kezdték a hatalmas darab fákat. Természetes, azonnal szedelőzködtünk mi, gyerekek is. Kellő távolságból figyeltük a szokatlanul vidám embereket. A mi apáink mindig csendesek, szinte lehangoltak, a legények pedig örökké indulatosak, káromkodók voltak. Egyszóval érdekes emberek jöttek a tanyára, s az első pillanattól kezdve megszerettük óket. Egy kis idő múlva az egyik hangosan odakiáltott hozzánk. — Látom ráértek! Hozzatok csak ebbe a kannába egy kis vizét! Hárman is ajánlkoztunk, szaladtunk a kútra vízért. Én különösen ki akartam tenni magamért, és visszafelé jövet beugrottam édesanyámhoz egy bögrét kérni. A dicséret nem maradt el, de nyomban láttam, hogy a bögrémre semmi szükség nincsen, mert az ácsok az öblös kanna uayancsak öblös fedeléből kortyolták a vizet. világ. A nehéz fejszék harapásai alatt percről percre formásabbak lettek a görcsös fák. Homlokukon gyöngyözött a verejték, de egy csepett sem fáradtak! Sőt! Munka közben mintha egyre frissebbek, gyorsabbak lettek volna! Vidám párbeszéd folyt közöttük anélkül, hogy egy pillantásra is levették volna szemüket arról a piros vonalról, amelyet halálos pontossággal követtek az ezüstszínű fejszék. Ahogy a nap magasabbról kezdte őket csodálni, ledobták ingüket is és meztelen felsőtesttel folytatták a munkát. Csillogtak, villogtak á fejszék, hatalmas darabokban szakadoztak le az erdőszagű forgácsok, mi meg néztük, néztük ezeket az új embereket, akik munka közben is vidámak, tréfásak tudnak lenni egymáshoz is, mihozzánk is. KOVÁCS ISTVÁN: ШШШШ — Hogy is hívnak, te szöszke! — szólt hozzám az egyik pirosarcú legény. Bátran megmondtam a nevemet, és a kisebbeket is sorra megneveztem. Amikor a méricskélést bevégezték, egy kicsit még tanakodtak, majd kibontották kövér zsákjaikat. Soha nem látott szerszámok kerültek elő: súlyos, hosszúnyelú fejszék, feltekerhető csiapózsinór, lapos, és félelmesen éles bárdok, karikába kötött nagy-ifürész, mindenfele csavarható kisfürész, köszörűkövek, reszelők, „vinkli" — aihogy ők mondták, — és tudj' isten mi minden egyéb volt még náluk. f Ezután egymástól négy-öt lépésnyire két szálfát keresztbe fektettek a csomó mellett, és erre görgették nagy „hó-rukk"-olás kíséretében a faraqásra várő gerendákat; éppen annyit, amennyien voltak. A végénél vaskapoccsal leszögelték, kihúzták mindegyikre a piros festékbe mártott zsinórt, s a legvidámabb ember, — Pali bácsi —, középen megemelte egy kicsit, s rápattmtotta a nyílegyenes vonalat a fák barna kérgére. Ezután megkezdődött a munka. Soha életemben nem figyeltem még úgy dolgozó embereket, mint ezeket a ácsokat. Csattogott, zengett körülöttük az egész S ez a csodálatos, egészséges vidámság minket is elkapott. Próbálgattuk vékony karjainkat, hó-rukkot kiáltoztunk s úgy tettünk, mintha mi is fákat emelgetnénk. A magunk testében is érezni kezdtük azt a hatalmas erőt, amely ott. röpdösött Pali bácsiék izmos válla felett. E'néztük volna őket estig is, dehát, — hiába — iskolába is illett elmenni, legalább délután. E ,te ujjongva vettük tudomásul, hogy csak vasárnaponként fognak hazamenni. így hát esténként is a közelükben lehetünk, s amig le nem fekszenek a zizegő zsúpra, sok érdekes dolgot hallhatunk tőlük a meszszi városi életről. Egyszóval: minden szabadidőnket közöttük töltöttük. ők is megszerettek minket. Szürke egyhangúsághoz szokott gyermekleikünk pedig pillangóként úszott a sok kisebb-nagyobb újszerű élményben. Néha segítettünk is nekik. Hiába volt édesapánk szigorú és ijesztő szava olyan féllábú emberekről, akik gyerekkorukban fejszével vágták el a lábukat, mi nem adtuk volna egy kastélyért azt az örömet, amelyet akkor éreztünk, ha sikerült „pontosan" suhintani az éles fejszével. Teltek — múltak a napok és sem az ácsoknak, sem nekünk, semmi bajunk nem esett. A faragással már készen voltak. Az új dohánypajta oldalára boszorkányos ügyességgel ácsolták, vésték, szögelték az elszabdalt léceket, deszkákat. A nyár már igen közel volt, a szalonna pedig nagyon magasan. Nálunk például olyan magasan, hogy sem én, sem édesapám nem érte el, akárhogy is nyújtózkodott érte. Az ácsok azonban még mindig szalonnát sütöttek ebédre. Az első naptól kezdve minden délben nagy hozzáértéssel tüzet raktak száraz forgácsból, meghegyezték szenesvégű nyársaikat, feltűzték rá a füstölt szalonnát, a nyárs végére egy fej vöröshagymát illesztettek, és csepegtetni kezdték az illatos zsírt a barna kenyérre. Eleinte fel sem tűnt nekem ez az ebéd. de minél többször láttam, annál .jobban óhajtottam. Ezt azonban a világért sem árultam votna el senkinek. Amikor már attól féltem, hogy kiolvashatják a szememből titkos gondolatomat, ebédidő alatt többé nem tartózkodtam a közelükben. Kissé távolabb mentem s tettetett közömbösséggel lefeküdtem a zöld fű közé, a szemem is lehunytam, úgy tettem, mintha aludnék. De a szempillám alól szüntele-i nül fiayeltem az ebédelő embereket, s köziben nagyokat nyeltem, mintha én is ennék. Az erős, sok energiát követelő munka után rengeteq jóétvággyal ettek, A tűz lánqja alia-aliq látszott a szikrázó napfényben, csak haragosan sercent olykor-olykor, amikor a zsír a parázsra cseppent. S a nyomában felszálló kis füstoszlopokat íay néztem én végiq számtalanszor le-4 csukott szempilláim alól. A lelkem mélyén éreztem azonban azt is, hogy inkább meghalok, de nem kérek tőlük szalonnát. Pedig adtak volna szívesen, hiszen sze!rettem őket, ők is engem. De akármilyen jő emberek voltak is, rossz gyerekismerők voltak, mert sokáig nem vették észre, mi lappanq bennem. Sokszor elküldtek cigarettáért, gyertyáért a boltba, s szívesen mentem. A visszajáró aprípénzt mindig nekem adták, de szalonnát, — azt nem! Azt valahogy elfelejtették. Sohsem jutott eszükbe, hogy nekem i.s nyársat nyomjanak a kezembe. 17