A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

A liget csendes és árva. A lombjavesztett fák gallyai sötéten rajzolódnak az égre. Szél mocorog az avar felett. A Dunáról fúj, a pozsonyi vár felöl. Késő ösz van, telve az enyészet titokzatosságával. A liget kanyargós útjai megőrzik azt a kevés lábnyomot, amely erre vezet. Kik járnak most a ligetben? Magányos emberek keresik széthullt álmaikat. Egy-egy festő keveri palettáján az ősz utolsó színeit. És szótlanok, akik erre járnak. A csönd varázsa fogrtartja szavukat. Engem a szobor csr't ki a ligetbe. A fehér sz >or. Nem kellett keresnem, a hószín márvány átvillan a fák között. Megyek felé elragadtatással. A találkozás öröme megejti szívemet. És egyszerre csak szembenállunk. Az élő és a köember. A szobor megdöbbent kifejező szépségével. A szabadság megtestesülése köbén és gondolatban. Érdekes, milyen szép ez a márványarc. Nem. Ö nem volt ilyen szép. Dehát tehet róla alkotója, hogy ilyennek álmodta? A márványember tekintete befogja a messziséget. Világokat ölel át. Ált, áll szálfaegyenesen. Keze kardot szőrit. Mellette kecses nőalak: a múzsa. S lent, a márványtömb fehér síkjába ennyit véstek: Petőfi. A költő szótlanul is beszél s gondolkoztat. Hogy lehet az, hogy a nagyúri gőg megreszketett e törékeny ember előtt? Mikor szárnyra kapott a hír, hogy Petőfi negyvenezer paraszt élén a Rákos mezején áll, az arisztokrácia nyakát fojtogatni kezdte a gallér. Nem, nem a vékony legénykétől féltek, hanem a gondolattól. A szabadság gondolatának felsugárzásától. A húszas évek túlzó nacionalizmusa ledöntötte a szobrot. A kardot kitörték kezéből. Ez volt a tegnap. Az emlékmüvet most a liget legszebb helyére állították. Az élet árja mossa itt körül, hiszen a tavasz s a nyár beköszöntével megtelik a liget emberekkel. Boldog fiatal pá к állnak meg majd alatta s felnéznek reá. Hiszen ö is az ifjúság dalnoka volt. Napozó öregek, gyermekeikkel sétáló anyák, a ligeti padokon olvasgató diákok mind felnéznek reá s verseit zümmögik. Korunk szelleme hódol Petőfinek. Alakja fehéren világít a ligetben. Visszatalált oda, ahol egykor a Duna zúgását hallgatta. Éhes, társtalan gyerekember volt akkor. Ma halhatatlanságában mindnyájunk testvére. Igéje a feleszmélés hós korszakának lényege s hirdetője a népi jövendőnek: lia majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet. Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a kánaán. D-s. Nem tudom, Te is erről jöttél-e fel? De azt tudom, hogy itt voltál előttem. Rádismertem. Elárult Téged itt valami. Talán ráismersz a helyre, ha most leírom, s megtudod azt is, miért szeretlek s mi kényszerít, hogy ezeket a sorokat megírjam Neked! ' Szombat délután van. A nyárnak vége. Az új munkaév soksok teendője elkezdődött, de ez a délután szabad. Az ég tiszta kék, ragyogó kék, amilyen csak késő ősszel lehet. Meleg van. Hívogatóan csillognak a zöld hegyek a napsütésben s én közéjük jöttem eszmecserére. A hegyek s a bozontos erdőségek a legtöbbszór kedvesek hozzám. Barátságosan bólogatnak, mintha csak hallanák szellönyi könynyedségű gondolataimat s felelnének reájuk azzal az illatos lehelettel, mely a lomb közül arad s melybe az ösz már édes-fanyarkás aromát kever. A lombon is ott díszeleg az ősz. Halvány rózsás pirkadás indul az egyenletes zöldön. Tudod, itt balra van a völgyecske, ahol előttem jártál. Itt kell átvágni a szárazságtól aszott gyérfüves legelőn. Nincs messze az egész. Néhány pillanat az út lefelé s már itt is állok a völgy horpadásában, a kis erecske mellett, melyben alig tenyérnyi vizecske csobog csak délnek, vissza, a város felé. Alig látni a medret, mert kevéske víz is elég a nagy fák gyarapítására. Cserjék és karcsú törzsek lombja borul reá. Fölösleges említenem, hiszen magad is arra jöttél talán: a túlsó part csak egy ugrás. S ott szélcsendben, védetten, dús füves rét fogad meleg napsütéssel. Leheveredtem és élveztem a csendet. Lehunyom szemem meg ismét felnyitom. Ránézek a lombra meg az óriás fákra s kezdem azt, amiért jöttem: a velük való néma tanácskozást. Odalenn a városban sok a harc, sok a gond, sok a megoldásra váró feladat meg a feszültség is. Emberek, irányzatok, felfogások között. S a sok feladat, a sok feszültség között, helyes út csak egy van. Nem úgy, mint itt, az erdőben. Itt számtalan út vezet ehhez a kies érhez. Talán Te nem is az én utamon jöttél? Nem fontos! Csak az, hogy itt voltál. S ezt tudom. A kis ér figyelmeztet rá. Csöndes tanácskozásomban ugyanis tudálékosan megzavprt. Amikor már-már eredményre jutottam gondolataimban, a tervezgetésben meg a megoldásokban, akkor ő — a kis ér — nagy tudálékosan egyre közbekotyogott. — No már! — bosszankodtam egy kissé — te kis erecske! Hát mit locsogsz te itt össze annyit és olyan hangosan? Neked nem illik ilyen lármásan beszélni. Nem is tudsz te, nem is tudhatsz ... 7 lyen gondolatokkal álltam fel és közeledtem a pici vízhez ... S hát látom, hogy a kis ér azért tud úgy szólni, mint a nagy vizek, melyeknek hömpölygő bölcsessége kenyérré őrli a magot, mert Te ... igen, éppen Te jártál itt előttem s a vízbe játékmalmot eszkábáltál össze. Két villáságat szúrtál a mederbe, rá gömbölyű kis ágba hat kis lapátkát, hogy jól forogjon, s a vizet hosszúkás fakéreg csorgójába fogtad úgy, hogy éppen a lapátkákra omlik, s a kis játékmalom kelepel. Akár hiszed, akár nem, nagy gyönyörűség volt számomra ezt látni s hidd el nekem: nagyon, nagyon megszerettelek. Azzal a hálás szeretettel, amellyel csak azokat tudjuk szeretni, akiktől valami rendkívüli ajándékot kaptunk. Hallgasd meg hát a szavamat s fogadd el tőlem ez egyszerű szavakba foglalt köszönetet! Ha eddiq 'csodálkoztál, hogy Neked, épp Neked írtam, most már érted. Neked írtám, mert szeretlek, bár nem ismerlek. Nem tudom, hogy magyar vagy-e, vagy szlovák, talán német is, hogy munkás vagy-e, vagy földművelő, hogy férfi vagy-e, vagy nő, hogy fiatal fiú vagy-e, vagy pedig meglett családapa s gyermekeidnek faragtad a játékmaimocskát, sőt még azt sem tudom, milyen a jellemed. De ez most mind nem is' érdekel. Engem teljességgel most csak az köt le, hogy a földnek ezen az eldugott zugában minden dicsőségtől, minden elismeréstől, minden érdektől és haszontól mentesen azzal töltötted az idődet, hogy fúrj, faragj ßs építs! Üdvözlégy. Testvérem vagy, mert Te is építeni akarsz. Nem rombolni, nem megsemmisíteni, hanem építeni, gyarapítani, szeb-: bé tenni. De nagy feladat is ez! De sok elhagyott erecske van a világon: a Fátrában, a Tátrában, a Mátrában, az Alpokban, a Hi-: maláján! De sok elhagyott erecske vár arra, hogy mindenüvé odaálljon valaki és odaépítse azt, amit tud. Nekünk, akik így építeni akarunk és csak építeni szeretünk, össze kellene talál-: kőznünk, hogy tudjunk egymásról s hogy egymást támogatva, egymást tanácsolva építsünk tovább. Nekünk együtt kellene jártaink s megérteni, hogy bennünket bátorít minden fűszálacska, minden hófehér felhőtincs. Együtt kellene járnunk, hogy meglássuk az építenivalót a zöld hegnek s a szürke emberek között! Köszönöm Neked, ezt a fa" kérges zuhogót, köszönöm ezt a szépséges zenét, ahogy a víz a kelepelő kis malomra csurog, köszönöm, hogy előttem jártál. S Tőled csak annyit kérek, há megértetted, hogy Rólad van itt szó: válaszolj nekem. S építs tovább! Lám: érdemes! Mohr Gedeori