A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-20 / 3. szám

DUBA GYULA: / / oc&kwé Modern, minden kényelemmel felszerelt diákinternátusban lakom. Éttermünk hatalmas, ízléses és kényelmes, az ember megenné benne a legvalószínűtlenebb ételkombinációkat is. Egyszerűen kényszerít ez a környezet, hogy egyél, egyél, amíg csak hasad szerényen, de kőkeményen nem domborodik, mint elrejtett görögdinnye a tolvaj felöltője alatt. Kezdetben volt a „szolid, de kiadós evések" kora. A koszt jó volt és bőséges. A kirántott hús szélei messze lelógtak tányérodról, főzelékedben hatalmas mennyiségű krumpli alkotott étvágygerjesztő szigeteket. Ha véletlenül tésztaféle volt ebédre, dülledt szemekkel és nyögve bírtad csupán az utolsó falatokat bekebelezni. A diáknépség természetesen jól élt, kitartóan gömbölyödött, pirospozsgás pufók arcuk valóságos és kétségbevonhatatlan élő reklámja volt a közös étkezésnek. Am jött Potocskáné és érkeztével a szolid, de kiadós evések korának végeszakadt. Megtermett, pirosarcú, jó 80 kilós asszonytárs volt ez a Potocskáné. Ő vette át az ételkiosztó fontos és felelősségteljes funkcióját. Ő határozott az előtte sorbanálló éhes halandó ebédadagjának 'mennyisége fölött. Fehér köpenyében, izmos kezében hatalmas merőkanállal terebélyesedett az ételes pult előtt, mint a kérlelhetetlen igazság és megvesztegethetetlenség remekbe sikerült szobra. Volt annak a nagyhatalmú Potocskánénak egy érdekes tulajdonsága: jó 80 kilójával ellentétben meglepően takarékos volt. Müködésbelépése után néhány nappal az adagokat váratlapul és jelentősen lecsökkentette. Zord arccal szelte kettő, sőt négyfelé a lecsüngő kirántott húsokat, a főzelékek tengerét kiszárította, lecsapolta, úgyhogy először csak szerény tavacska, később csupán holmi eső utáni pocsolya jelleget öltöttek, amelyből bánatosan és alig-alig észrevehetően emelkedett ki burgonyasziget. Egyszer mákos makaróni készült ebédre. A tekintélyes makaróni hossza elérte az 5—6 centimétert, vastagsága pedig majdnem ujjnyi volt. Potocskáné szenvtelen arccal merítette lapos kanalát a makarónitömegbe és mindenkinek a tányérjára pontosan három darabot dobott. Nekem a sors különös kegye és Potocskáné pillanatnyi elhamarkodása folytán még egy negyedik makaróni is repült a tányéromra. Am, szegény, nem mert minden további nélkül helyet foglalni a tányér közepén, bátortalanul a szélén maradt, fele bent volt, fele kint, ott billegett tanácstalanul, mint egy mérleg karja, és várta, mit szól a dologhoz Potocskáné. Én a váratlan örömtől mámorosan, bizakodva emeltem szememet a nagyhatalmú nőre és esdekelve bizonygattam, hogy megbirkózom valahogyan ezzel a negyedikkel is. — Ö diákgyomrok ápolója, — rebegtem — lökd be azt a nyamvadt makarónit tányéromba a többi közé, jó szíved és megértő lelked bizonyságául. Hadd feszüljön gyomrom a tüzes olaszok lyukas eledelétől. ő azonban állhatatos maradt és hü önmagához. Hajszálpontos ütést mért kanalával a makaróni lecsüngő felére, úgyhogy az többszörös szaltóval tehetetlenül alábukfencezett a mélybe, éppen be a fazékba. Bevallom, kezdetben morogtunk és zsörtölődtünk Potocskáné munkamódszere ellen, később azonban mutatkozni kezdtek az előnyei. Étkezés után ugyanis valószínűtlenül nagy ételmennyiségek maradtak a konyhán. Néha fele maradt meg az ebédnek, néha háromnegyed része, aszerint, hogy Potocskánénak milyen kedve volt. Ezt a maradékot aztán kiosztotta mint „duplát". Megkezdődött az új korszak. Az ember megebédelt, aztán megvárta a két órát, amíg mindenki megette ugyanazt és akkor beállt a sorba „duplára". Persze mindenki beállt és így a dupla-kiosztás négyig eltartott. Potocskáné kegyelme folytán még így sem bírtuk elfogyasztani az ebédet, miért is négykor kezdődött a második dupla-osztás. Hatra végre elfogyott az ebéd, de akkor már jött a vacsora. Nem nehéz kiszámítani, hogy egész nap csak ettünk. Mesélnek három diákról, akik mohóságukban belefulladtak egy kondér babfőzelékbe. Egy másik tag gyomrából 135 kővé merevedett szilvásgombócot operáltak ki, melyeket tehetetlenségében elfogyasztott. Természetesen akadtak sokan, akii: nem vettek ebédjegyeket, hanem a duplából éltek gondtalanul és bőségesen, mint az ég madarai. Am akadtak izgága és makacs emberek, akik nem voltak megelégedve ezzel az arany időszakkal. Azt mondták, ők megfizettek az ebédért és joguk van normális menynyiséget kapni. Különben pedig nincs idejük egész nap sorba állni. Őrült logikátlanságnak bélyegezték az egészet, mondván, hogy miért három részletben egye meg az ember azt, amit egyszerre elfogyaszthat. Am az ellenpárt eretnekeknek bélyegezte őket, nyugodtan fölélte az ő részüket is és nem törődött tovább velük, így az internátus lakossága megoszlott, differenciálódott, ami a külsejükön is csakhamar észlelhető volt. Egyesek elhíztak, pihegve és cammogva cipelték testüket, minden energiájuk a szobájuk és az étterem közötti útszakasz megtételére, rágásra és emésztésre használódott fel. A másik rész viszont irgalmatlanul lefogyott, csont és bőr testükkel, állandóan morajló és követelődző gyomrukkal úgy jártakkeltek, mint a Potocskáné munkamódszere ellen apelláló élő tilalomfák. Ilyen körülményék között csapott be a tragédia, szegény Naiv Oszkár esete. Oszkár szerény és hallgatag fiú volt, az internátus egy félreeső szárnyában lakott egyedül. Ő is a makacs csoporthoz tartozott, nem állt sorba duplára, ebéd után bevonult szobájába és ott szenvedett. Egyszer aztán nem jött elő. Két nap múlva ott találták, kezében egy darab néhányhetes kőkemény kenyérrel, eszméletlenül. Az asztalba nehezen olvasható betűkkel ozt karcolta: Elmegyek messzire, abban a biztos reményben, hogy ott nem Potocskáné lesz az ebédkiosztó és nagyobbak lesznek az adagok. Korai halálom oka ő, isten legyen irgalmas takarékos lelkének. Naiv Oszkár. Nyilvánvalóvá lett, hogy majdnem éhenhalt. Háromórai megfeszített munkába került, amíg visszamasszírozták az életbe. Első szavai ezek voltak: „Enni... sokat... nagyon sokat..." Potocskánét az eset valósággal pozdorjává törte. Másfél liter könnyet sírt el, mialatt bevallotta szörnyű takarékosságának okát: szegényt állandóan az a gondolat üldözte, hogy- ha nagyobb adagokat ad idő előtt kiosztja az ebédet és mi lesz akkor? Almában villogószemü, fenyegető arcú diákok kísértették, akiknek könnyelmű bőkezűsége folytán nem jutott étel és máglyahalállal biztatták. Hát ezért takarékoskodott, ezért adott csak három makarónit és nem négyet, hogy be ne következzen a szörnyű eset, mert mi lesz akkor szegény fejével. Azóta megtanulta jobban beosztani a rendelkezésére álló ételmennyiséget és mi újból normális adagokat kapunk. Közben reszket a keze és a szeme könnyes. Látszik, hogy szenved. Egy-egy nagyobb c

zelet hús láttára sóváran pislog és hallom, ahogy felsóhajt: Hej, ha én ezt felnégyelhetném! Várakozó Ottó rajza