A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-30 / 26. szám

A rege megsem minaen ашр nencui vaiu, mert valóban termett aranyat Csallóköz földje, Sáraranyat, amit a Duna vizéből mosták a hajdani „aranyászok." Sok falu népe aranyászott a régmúltban a hatalmas folyam mentén. Többek között a kolozsnémaiak, csicsóiak, medveiek, bodakiak, szapiak és mások. Szap falvárói azt tartják, hogy tulajdonképpen aranyász település. EGY ÉLŐ ARANYÄSZ A kis dunamenti faluban, Szapon m'r csak egy embert találtam, aki hajdan űzte ezt a mesterséget, Bereczki Vince bácsit. Apjától, Bereczki Bálinttól tanulta az aranymosást, aki 16 éves korától járta a Luna zátonyait hogy csillogó szemcséket szűrjön a fövényből. , Bereczki Vince 1921-től 1923-ig arany szőtt utoljára, de emlékezetében még élénken rajzanak az aranyász epizódok. Megtudtam tőle, hogy az aranyászok túlnyomőrészben koratavasszal, ősszel és ha enyhe volt a tél, ebben az időszakban is mosták az aranyat. Egyszóval, ha a 'öldeken már megszűnt a munka, nekivágtak a Duna zátonyainak. Voltak olyan parasztok is, akik szolgát fogadtak a földműves munka végzésére, hogy nyugodtan sranyászhassanak. Az aranyász legelőbb kiválasztotta a nelyet. Már a kavics színéről megállapították, hogy mennyi benne az arany. A kékes színű homok rendszerint jől fizetett, de a „dercés", durva homokban kevés szemcses akadt. Természetesen próbát is vettek. Merítettek egy falapátnyi homokot s ha akadt benne 70—80 aranyszemcse, akkor megfelelő volt a föveny, de-ha csak 30— 40 vetődött fel — odébbálltak. A megfelelő homokból egyszerre csak egy köbrevalót lapátoltak csomóba. AZ ARANYASZ-PAD A mesterség legfontosabb kellékét az aranyász-pad, vagy más néven aranyászasztal alkotta. Az egyszerűbb fajtáját lónak is csúfolták formája miatt. Az aranyász-pad másfélméter hosszú és félmöter széles volt. Rendszerint három lábon nyugodott. Az aranyászpad egyik végében vesszőből font kosárféle „saragla" volt, ebbe rakták a hofnokot. A teli kosárra aztán vizet öntöztek a „köpöcével", amely hosszúnyelvű, literes nagyságú faedény. A víz a finom fövénnyel együtt a lejtős aranyász-padról a posztóba csorgott, amely a pad alsó végében volt kifeszítve. Az aranyporzót egy sajtárban mosták ki a posztóból, innen meg a „hibál'óba" került, amely tulajdonképpen egy kis fateknő. A teknőt addigaddig rázták, míg az aranyszemcsék kicsapódtak az oldalára. A kicsapódott szemcséket kénesővel szedték össze és kis golyócskákat gyúrtak bfelőle. Otthon a higanyt „gyócsruhában" 'kiszorították és „köpiis vaskanálban" nyitott tűzhely felett kisütötték. Tulajdonképpen ekkor tisztult meg teljesen a sárarany. A kisütött arany olyan alakú volt, mint egy kis cipó, s rendszerint hozzásült a vaskanálhoz. A- színe kezdetben szürkésfehér volt, később sárgává változott. A „SÁRARANY" ÉRTÉKESÍTÉSE: Az aranyászok a nagyobb városok ékszerészeinek, aranyműveseinek adták el az aranyat. De a századelőn már rendszerint az adóhivatalba hordták. Bereczki Vince bácsi is a scmorjai adóhivatalba hordta. Az adóhivatalban minden aranygolyócskát gondosan kettészeltek, nincs-e benne higany. Ha kénesőt találtak benne, helyben spirituszláng felett mégegyszer kisütötték. Az első Csehszlovák Köztársaság idejében 19 koronát fizettek grammjáért. Régebben 30 krajcártól 5 forintig ingadozott az aranyászok napi keresete, de kivételes szerencse esetén még többre is emelkedett. Nagyobbrészt azonban 16—20 órai munkával még a napi forintot sem tudták megkeresni. HONNAN SZÁRMÁZOTT A CSALLÓKÖZI ARANYASZAT? Bebizonyosodott, hogy Pannóniában, a mai Dunántúlon már a rómaiak idejében is mostak aranyat. Az 1887-ben talált krasznai aranyrudakról megállapították, hogy sáraranyból valók és a sirmiumi pénzverőben verték őket. A pannóniai pénzverő tehát vagy a Dráva vagy a Duna környéki aranyászok útján jutott a sáraranyhoz. Valószínű, hogy a rómaiaktól az avarok átvették azt a mesterséget s leszármazottaik átadták a magyaroknak. l/ai4Ut а ГсаПМ/лтКй NEHÉZ VOLT-E AZ ARANYASZ-ÉLET? Nehéz. Mint a bibliai Keresztelő Jánosról, az aranylszról is el lehetett mondani: „párnája kő, takarója a csillagos ég." Megerőltető munkát végeztek és 16 sőt 20 órát is dolgoztak naponta. Különösen akkor, ha sürgős volt a munka, ha áradás fenygetett. Mégis, sokan dologkerülő, mihaszna embereknek hitték az aranyászökat. Természetesen köztük is előfordult a könnyelmű ember vagy a más szerencséjére szemet vető orvaranyász. Az ilyenek, csallóközi nyelven: az ördög párnáján, hevertek. Bereczki bácsi elmesélte, hogy két-három hétig is odavoltak egyhuzamban. Elegendő élelmet, a főzéshez alkalmatos eszközöket vittek magukkal és felállították a „nádsellenc"-ből való kunyhót. A sellenc tulajdonképpen nádból vagy vesszőből készült 4 négyzetméteres sövényfal, amiből 2 ágasfa segítségével megfelelő kunyhót lehet rögtönözni. A kunyhó előtt tűzhelyet építettek s itt sütöttek-főztek az aranyászok. Néha még dunyhát is hoztak magukkal, hogy kényelmesebben tölthessék el a rövid pihenőidőt. És jöttek napok, amikor felhőszakadás zúdult a nyakukba. És jöttek éjek, amikor a hideg kékre festette tagjaikat. De ők tűrtek és szenvedtek s tovább gugyorogtak a homokparton, mert sok éhes száj várta a keresetet odahaza. Meg is maradt róluk a mondás: „Ritkán száraz a halász, sokat fárad a vadász, de mindig rongyos az aranyász." HOL ARANYÁSZTAK A SZAPIAK? Egy századdal előtte Linzig is felmentek, de Bereczki bácsi koréban már csak a csallóközi zátonyokat látogatták. A csicsói Papok-erdeje közelében volt egy kavicszátony. Oda jártak. Aztán az Ásványi szigetre meg a Dagaméri-Dunában fekvő Töklevéli zátonyra. Jártak évtizedeken és évszázadokon át, éheztek, fáztak, a jólét boldogságát mégsem tudták megteremteni. A Duna zátonyai szűkmarkúan mérték a csillogó porszemet. Csak a remény pislogott a szívekben s apáról fiúra szállt a legendás titok, hogy a „Vidacsai" legelő alatt annyi arany van, hogy hét falut vehetnének az árán... AZ IGAZI ARANYKERT Az Aranykert regéje szertefoszlott, s az aranyászok is kint feküsznek a temetőben. Mesterségüket ma már senki sem folytatja. Csallóköz mai fiataljai tudják, hogy az aranyat nem a Duna vizében kell keresniök. Ott fekszik az a jó, zsíros csallóközi földben. Ott van a fekete humuszban, amely aranykalászokat ringat a nyárban. Ott van az arany a csallóközi kertek gyümölcsében, amely édesebb a méznél. Ott terem az arany a közös munkában és a íöldszabadult ősi földön igazi Aranykertet teremt. DÉNES GYÖRGY Voltak, akik azt állították, hogy Erdélyből származott ide ez a mesterség, mert az arany ász szó már előfordult Heltai Gáspár krónikájában is. A csallóközi nép ajkán ma is él a rege, amely a két Duna között elterülő Kukkóniát Aranykertnek mondja. Csodálatos fákat ringatott ebben a kertben a csőt termő sudarakai bert a mesék rózsasz zelete, hogy elfelec sát. Mert a dúsan tei zöme máról-holnap csodálatos f'k csa gattak arany-diőt. # csallóközi sárarani szellő, arany gyümöl;. A földhöz tapadt em-Inű egébe emelte képtesse vele kietlen sormő Csallóköz népének ra tengette életét, a k a gazdagoknak rin-