A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-30 / 26. szám

Pilzenl polgártársaink mint nehezen elérhető egzotikumról beszélnek róla. És nem is csodálkozom, ha rágondolok a végnélkülinek látszó utazásokra, a nyári, forrő nap hevétől átizzott vagy a téli fagyok közepette* gyakran fűtetlen vagonokra. Kassa nevét bizony én sem szívesen kapcsoltam össze hivatalos utak vagy turistakirándulások elképzelésével. Különösen akkor, ha eszembe jutott az ottani szállodák szeszélyes személyzete. Ez a be nem vallott ellenszenv nem kereshető sem kényelemszeretetémben, sem elpuhultságomban. Mert országjárás közben utaztam én legkülönbözőbb vasúti szerelvényekben és makrancos autókárokban, elutasítottak Teltben az üres szállodában engem is, csakúgy, mint a Magyar Népköztársaság egykori kultuszminiszterét. Kassára mégsem szerettem utazni. Repülőgéppel még igen, mert nem tiz és nem tizenkét őra, Pozsony—Kassa csupán egy óra tizenöt perc. Az utazó szombaton este nyolc órakor beül az ivánkai repülőtéren egy Iljusinba és néhány perc múlva maga mögött hagyja a város színes neónfényeit, ív- és gázlámpáit, s a repülőtér rubint -bajátsző csillagát is, hogy aztán gép és ember szószerint belévesszen az éjszakába. Sötét, szembe száguldó felhőóriások fátyoltestébe fúrja magát a repülőgépünk. Köröttünk mintha reménytvesztett piktor palettájáról folyna le a színek zűrzavara, a legsötétebb árnyalatokban, hogy aztán észrevétlen feketébe oldódjon fel. Visszatekintve, a láthatár legszélén friss sebként vöröslik az ég alja. Előttünk, a keleti éjszaka nehéz, bársonyos szárnyai alöl azonban Egy régi ház renoválás utá már álmosan pislogó csillagok gyermekszemei bámulják megriadva e kései, fura, acélszárnyú vándormadarat. Szinte várom, mikor jelennek meg Effel mester csintalan angyalkái, hogy jelentsék nagyszakállú uruknak: új boszorkányszombat van készülőben, modern Walpurgis éj. Közben feltűnnek a mélyben alattunk Nyitra és Léva fényei, majd a selmeci hegyek. A rozsnyói „zsákban" a gép bennünket is meghintál. De már földet is érünk és az autokár visz bennünket a szombat esti Kassa felé, hazánknak hegyek és erdők koszorújába, a vadregényes Hernád szurdokába beékelt keleti metropolisába. A Lenin téren szállunk ki, amely Kassa főtere, főutcája és egyben kirakata is. Látom a dóm sziluettjét, az Orbán tornyot, a színházat és fáradságom . máris elmúlt. "C jszakat körsétára in•C- dúlok. Lehet, hogy barangolásom közepette találkozom a szikszai jőbort vígan hörpintgető néhai jő Tinódy Lantos Sebestyén szellemével, vagy a széplányok bolondja kuruc dobosával. Segítségükkel tán én is, mint egykor Prücsök úr a Vikárka kiskorcsmáből, eljutok a rég letűnt századok színes forgatagába. És megismertetik velem e város dicsőségét és megaláztatásait, lakosainak bátorságát és gyávaságát, oktalanságát és bölcsességét. Itt főleg bölcsesség kellett töméntelen: Hisz voltak idők, amikor három úr is parancsolt az országban. A vallásháborúk idején Kassa az erdélyi fejedelem oldalán harcolt. És ahogy azt Jókai is megírta, tény és valóság volt, hogy az Erdélyben székelő magyar fejedelem fenségura a török szultán volt. A janicsárokat és szpáhikat, agákat és bégeket azonban nem izgatta, kit rabolnak ki és kit gyilkolnak le, szövetségest vagy ellenséget. Szemükben a magyar, akár császárpárti, akár császárellenes volt, mindig csak gyaur maradt, kutyahitű. Zsákmány meg kellett, megtámadták tehát kassát is. Ilyenkor a jó kassaiak lóra pattantak és karddal szalajtották meg „az ö fejedelmük fejedelmének katonáit", — gyakran fejedelmük ellenségeivel vállvetve. A régi piactéren álldogáltam, amikor fejét hóna alatt tartó bús árnyalak lépett elébem. A véres Caraffa bakója által lefejezett volt kassai városbíró volt. Zavaromból magamhoz térve meg is örültem a találkozásnak. Jól ismeri a város múltját, beszéljen hát. És láthatatlan kísérőm ismertette velem a város múltját. Mint a királyi és bányavárosok nagy többségét, Kassát is bevándorló szászok és állítólag flandriai kézművesek alapították a XII. században. A város két szláv település összevonásával keletkezett. Kassa (Cassovia) Róbert Károly kiváltságolásáig Abaúj vármegyéhez tartozott, a bordézsmát pedig az egri püspök kapta. A kiváltságok egyike a szabad bíróválasztás volt. A főbírót minden év vízkeresztjén a száz tagból (senatores) álló „communitas"ból (közösségből) választották meg. Ezt a száz polgárt viszont a „tribunus plebis", a fürmender választotta ki. A főbíró megválasztása után egy évig élet és halál ura volt a városban, határozatainak, tetteinek helyességéért azonban fejével állt A volt városljáza A dóm egy részlete