A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-23 / 25. szám

Egy vöröskatona visszaemlékezései Nagy történelmi eseményekről, hősi harcokról szívesen olvasunk, de sokkal mélyebb nyomot hagy bennünk, a történet akkor, ha olyan ember szájából halljuk, ki maga is szemtanúja, résztvevője volt az eseményeknek. Engem is hatalmába kerít az a bizonyos örömteli érzés, most ahogy Ifko Károly szavait hallgatom, ki a Szovjetunió vöröskatonája volt, és itt szemben ül velem, egyszerű szavakkal, az emlékek szerteágazó szövevényeit bogozgatva, beszél a felejthetetlen múltról. Fekete, mélyenülö szeme felcsillan, beesett, sápadt arca kipirul, ahogy felevenednek előtte az átélt idők mozgalmas, hősi harcai az elnyomás ellen. Szinte újra fiatalnak érzi magát Ifko Károly, pedig már elszállt felette az idő. Ötvenkilenc év nyomja a vállát. Fekete hajában itt-ott ősz szálak csillognak. — Tizennyolc éves voltam, mikor 1916-ban Pozsonyba bevonultam katonának — kezdi az emlékezést Ifko bácsi. — Pár hónap után gyerekfejjel már a fronton harcoltam, Bukovinában. Nagyon rosszul bántak velünk. A közkatonát nem is tartották embernek. Harcoltunk, harcoltunk, de rájöttem arra, hogy ez a harc nekünk szegény embereknek nem hozhat semmi jót, csak az arak vagyonát és hatalmi érdekeit védjük. Addigaddig mesterkedtem, míg végül sikerült fogságba esnem, vagyis átszöktem az oroszokhoz. Besszarábiába kerültem, a parasztoknál dolgoztam a földeken. Itt hallottam a forradalom kitöréséről. Nem ért bennünket váratlanul ez a hír, hisz az itt élő szegényemberek többsége már rebesgette, hogy a cári uralom kegyetlen, sötét rendszere nem tarthatja fenn soká magát. A nép örült, hogy eljött az idő. amikor lerázhatja jármát, és százával álltak be a Vörös Hadseregbe. — Én sem haboztam sokat és beálltam a vörös matrózok közé. A Fekete tenger partvidékén folyt a harc. Most éreztem igazán, hogy milyen nemes feladat az igaz ügyért, a szegény emberek sorsáért harcolni. Golyót kaptam a lábamba, kórházba kerültem. Alig gyógyultam fel, máris elfogtak. A csehszlovák légió és a németek túlereje visszaszorította csapatainkat Minket, foglyokat meg a németek hajtottak gyalog. Sikerült megszöknöm. Kóboroltam itt is ott is, majd hazakerültem Magyarországra. 1919-et írtak akkor. Magyarországon már megalakult a Tanácsköztársaság. Itt egy pillanatra szünetet tart Ifko bácsi. Bágyujtunk, aztán várja a kérdést, mert látja az arcomon, hogy kérdezni akapok valamit, — A magyarországi Vörös Hadseregben is harcolt? — kérdezem. — Igen, — bólint fejével és elmosolyodik. — Tudom, az elvtárs azért kérdezi, mert kíváncsi arra, vajon nem elégeltem-e már meg a sok küzdelmet, nélkülözést a puszta földön való alvást? Nem mentem-e haza kipihenni a fáradalmakat? Bizonv, nem gondoltam én azzal. Tudtam, mi a kötelességem. Beálltam a magyar Vörös Hadseregbe is. J'iszti iskolára jelentkeztem Pesten. Onnét mint szakaszparancsnok kerültem ki. Micsoda szakaszom volt! — mondja lelkesedve, — Egész nemzetközi brigád: 16 orosz, 3 román és 3 bécsi fiú, a többi magyar. Szolnok mellett harcoltunk Szórócsárdán a Horthy-csapatok és a románok ellen. Május végén, sajnos, a túlerő visszaszorított bennünket. Jászberénynél fogságba estünk. A jászberényi huszárlaktanyában kegyetlen módon bántak velünk a Horthy-csendőrök. Sapkánkról és jobbkarunkról leszaggatták a vörös rangjelzéseket és arra kényszerítettek, hogy együk meg a vörös szalagot. Agyon akartak lőni. Az egyik éjjel felkeltettem a társaimat s megbeszéltük, hogy megszökünk. Volt egy pisztolyom, azzal agyonlőttem az őrparancsnokot. Az egyik orosz pédig késsel leszúrta a kapuőrt. Az istállóból kivezettük a lovakat s nyereg nélkül vágtattunk, menekültünk egész Kőbányáig, ahol megint találkoztunk a mieinkkel. Harcoltunk tovább. Egész Győrig mentünk, majd Magyaróvárra kerültünk. Itt megint elfogtak. Győzött az ellenforradalom. Siófokra hurcoltak... Ifko bácsi szeme elhomályosul, mikor ezt a nevet kimondja. Siófok a forradalmárok, a kommunisták vesztőhelye volt. — Borzasztó, kegyetlen dolgok történtek ott — mondja Ifko Károly. — Mikor reggel felkeltünk és kimentünk az udvarra — keresztet kellett vetni, le kellett térdelni. Aki nem csinálta, azt kegyetlenül összeverték, úgy vitték el félholtan. Minden éjjel azt vártam, mikor olvassák a nevemet. Akinek éjjel a nevét olvasták és elvitték, az már többé vissza nem jött. Agyonlőtték valahol. Ifko Károlynak nehéz a viszszaemlékezés, mikor a megkínzott! kivégzett bajtársakra gondol, — Minden napra kiagyaltak valami kegyetlenséget, mellyel meg akartak bennünket félemlíteni — folytatja. Derék, hűséges forradalmárokat, bajtársainkat, elevenen nyúztak meg előttünk. Nekünk pedig nézni kellett, aki elfordult, azt addig ütötték, míg el nem vesz.tette eszméletét. Csali veréá, verés, kínoztatás, koplalás volt a sorsunk ... — No és mégis, mi adott maguknak erőt tt a halál árnyékában ? — Nem tört meg az akaratunk, hittünk abban, hogy egyszer majd eljön a mi időnk, amikor leszámolunk a nép ellenséneivel. A szabadságot "nem lehet béklyóba szorítani. Az igazság fegyvere a mi kezünkben volt. — Ifko bácsi tovább szövi a beszéd fonalát: — Siófokról Győrbe vittek. Az volt a szerencsém, hogy az utqán amint kisértek, megismert az egyik román, aki az én szakaszomban volt, de később átment a román csapatokhoz. Ez aztán szerzett nekem és egy másik barátomnak ruhát. Eljutottunk szerencsésen egész Pestig. Ott megint igazoltattak. Nálam nem találtak semmit, S barátomnál volt egy fénykép, melyen és is rajta voltam vöröskatonaruhában. Elfogtak most is, ki tudja már hányadszor. Visszavittek Győrbe. Most már kórházba kerültem, mert annyira össze voltam törve, hogy rossz volt rámnézni. Győrből csónakkal szöktem át Csehszlovákiába a Dunán, hogy végre hazakerüljek Diószegre. Munka nélkül tengődtem majdnem egész a felszabadulásig — fejezi be hosszú visszaemlékezését Ifko bácsi. Most, hogy népünk már kivívta szabadságát, jó ha felelevenítjük a múltat, a küzdelmes évek emiékét. Ifko Károly "ma se vesztett lelkesedéséből, a volt vörös matróz tudja, hogy szabadulásunknak igen nagy ára volt. ' —cí— MILAN LAJCIAK: Levél feleségemnek Emlékszem, egy őszi alkonyatkor, mikor visszatértem éhesen, fáradtan a harcból, emlékszem, akkor te álltál mellettem, kedvesem. A felhők mögött lement a nap, és én boldogan, csendesen, halkan súgtam az esti csendbe: szeretlek, kedvesem. Tovaszálltak felettünk a darvak, s mi álmodoztunk az akácok alatt becsületről, békéről, munkáról, s arról, mily boldog az, aki szabad. Tudom, te az ablaknál ülsz és vársz, hallgatod, az óra hogy ketyeg, amíg édesen álmodik, alszik ágyacskájában a kisgyerek. Amit akarunk, nem lesz magától, verítékünkből, harcunkból terem. Közös munkával, együtt kell haladnunk, közös erővel, kedvesem. S most csak egyetlen egy szót suttogok e gyönyörüszép, csöndes estébe, egy szó csengjen e csöndes alkonyon: béke, béke, béke. VOJTECH MIHÄLIK: В u с s u z a s Még egy csók gyorsan. De semmi könny, bánat. Eh, valahogy nehéz felhúznom a csizmám. Most a zubbonyt, a szíjat s a sapkámat. Minden jót, kicsikém. Jó légy és majd írjál. No, ne pityeregj. Töröld meg a szemed. Mosolyod add nekem fegyverül az útra. Ne kisérj el. Az ablakból integess. Visszajövök! Mikor? Nemsokára újra! Még sok búcsúzást rejteget az élet. Fuss, robogj, gyorsvonat, hisz hosszú még az út.. A századnál most vajon mi történhet ? Harminc flu ott két nap nélkülem aludt. Fordította: KULCSÁR TIBOR\ 11