A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-06-16 / 24. szám
Hát persze hogy őt kell félkeresnem, hogyan is felejthettem! el Ilyen alapvető dolgot! Mfif Mőra is megírta a tápéi kisblrőval kapcsolatban, hogy ő volt a legokosabb, ember a faluban. A kisblrót, Veszelei Lajost először „hivatalában", a községházán keresem, de csak a helyettesét-találom ott. Lajos bácsi otthon van,1 betegeskedik. A helyettese útbaigazít a háza felé. Kinyitom a kiskaput. Egy idősebb, asszony a kutyát csitítja. Lajos bácsi az elsőházban pihen az ágyon,, de fogadásomra felül az ágy szélére. Az arca ráncos és szürke, mint a gyomorbetegeké. Rágyújtunk. És akkor veszem észre, hogy Jobb kezének mind a négy ujja hiányzik. Később megtudom, hogy a szecskavégö vitte el. Körülnézek. A szoba tágas, világos, a szekrény tetején könyvek hevernek, lehet vagy ötven darab. Az asztalon újság, a falon trombita. Amint a dolgok mutatják, könyvszerető, zene>kedvelő ember a kisbíró, s ezenkívül szenvedélyes halász. (Az utóbbit a faluban mondták róla). Először a könyvekre terelem a beszélgetést. Lajos bácsi az MKBK-nek megalakulása óta tagja, s ha pénzéből futja, vásárol is könyveket. Nagyon szereti a régi históriákat. Legkedvesebb könyve Jókai Rab Rábyja. — Gyermekkoromban szoktam rá az olvasásra — mondja. — Az apámnak kellett hangosan olvasnom, mert ö nem értett a betűkhöz, de nagyon szerette hallgatni, s ha valami szomorú részhez értem, hát olyan nótákat sírt rajta, hogy alig bírtam megvigasztalni. Mikor a trombita felől érdeklődöm, már fel is kel az ágyból. A szekrényből egy tucat népdalcsokor-füzetet szed elő és rakosgatja elém. A helybeli zenekarnak ő az egyik erőssége. E beszédtémák kapcsán hamar felmelegedett közöttünk a hangulat és most mér azt is meg merem kérdezni, hogy történt az az eset a gólyákkal, mellyel a kisölvedieket bosszantják. — Már hallott róla? — néz rám kutatva, majd elmosolyodik. — Hát az úgy volt, hogy Zalaba és Kisölved legelője határos. A huncut zalabalak már kora reggel, amikor az őlvediek még aludtak, mindig áthajtották a marháikat az ölvedi határba és lelegeltették a sarjút. Nem nézte ezt jő szemmel a helybeli elöljáróság, de mit tehettek, a tetteseket sosem tudták elfogni. Megparancsolták hát egyszer a csősznek, hogy legalább egy hétig álljon lesbe a legelőn és ha észreveszi a zalabaiak borjúit, azonnal szaladjon a faluba, szólni az elöljáróságnak. A csősz ki is járt szorgalmasan. Az egyik ködös reggel, amint fekszik a magas fűben, látja ám, hogy töle nem messze itt ls ott is mozog valami, de a nagy ködben nem vehette ki tisztán, hogy mi az. Mivel már három vagy négy nap óta hiába várt a zalabai borjúkra, úgy gondolta, hogy csak azok lehetnek, más nem. Szaladt lóhalálba a faluba az elöljáróságért. Jönnek ki mind, szép csendesen, előre őrülnek a Jő fogásnak. Hát uramfia, amint közelebb érnek a mozgó valamikhez, Cisölvedi emberek — történetek Amint a felvég felé ballagok, nyképezőgéppel a vállamon, halm, hogy valaki füttyöget a hám mögött. Megállok, hátranézek, pár pillanat múlva egy kerekarcú, éles járomcsontú, fekete ember 1 meg előttem izzadó homlokát rülgetve. — Látom, fényképezőgéppel van ; elvtárs. Azért szaladtam maga án. Nem venné le a házunkat? ost reparáljuk s a fiamnak szelném elküldeni a képet a katoisághoz. Ott lakunk ni, a sárga iz mellett! — mondja ki egyuszra a kérelmet s a magyaráitot. Szivében beleegyezem. Útközben »mutatkozik: Csenger Gyula a beületes neve, de mindjárt hozzá szi, hogy б a csifárl Csenger, ert sok Csenger nevezetű él még faluban, kiknek szintén van megilönböztetésül valami ragadékivük. Odaérünk a házhoz. Fent a padson két kőműves rakosgatja a glát, vályogot. Feljebb emelik a iz tetejét. — Nagyon alacsony volt már, eg nedves is — mondja a gazda lesége. — Ikerablakot raktunk az sőszobára, így világosabb. A felvételek egy-kettőre megnnak. Közben sző jön erről is, ról is. A gazda a szövetkezetben >lgozik, takarmányos. Elnök is It már háromnegyed évig. — Nem is lenne olyan rossz ez mi szövetkezetünk. Csak az emreket kellene nagyobb önfegyelme nevelni s ez egy kicsit ne•zen megy, mert keményfejü emrek laknak errefelé, — mondja enger Gyula. * „Francia" Baka Lajossal, a helyi „Francia" Baka Lajos azok felrepülnek az orruk előtt. Gólyák voltak. így akarta az elöljáróság a borjúk helyett behajtani a gólyákat, — fejezi be Lajos bácsi a helyi adomát. Látja az arcomon, hogy ilyen dolgokat szívesen hallgatok és erre mesél még annyit, hogy alig oirom jegyezni. A község múltjával kapcsolatban felvetem a domboldalon található cserépedény-töredékek és kőbaltők kérdését is. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye róla. S mikor én e becses leletek korát 1000—1500 évre becsülöm, ö csak magabiztosan mosolyog a bajusza alatt. — A törökök hagyták itt azt, elvtárs, meg a bényi sáncokat is, — mondja. — Tudja, itt verlek tábort, amikor a magyarok üldözték őket. Azóta van itt annyi cserép. Ügy látszik a törökök sok borsot törhettek valamikor a „keménynyakú huntyiak" orra alá, mert rnég most is minden régi „nyavalyát" nekik tulajdonítanak. Ozsvald Árpád Egy parasztasszony a Szikince part járót nemzeti bizottság volt elnökével is az utcán találkozunk. Éppen szalmáért készült menni. A francia elönév azért maradt rajta, mert húsz évig élt Franciaországban s csak 1950-ben tért haza. Kivándorolt, hogy családjának megélhetést biztosítson. Deresbajszú, kerekarcú, mokány magyar. Apró fekete szemeiből mély értelem sugárzik. Ismeri az embereket, faluját, a népét. Húijz évig élt távol az Eiffeltorony vastraverzeinek árnyékában, de a nyugati világ se öltözködésben, se gondolkozésmódban nem változtatott sokat rajta. A kanyargó kis Szince nem hagyta elveszni idegenbe szakadt, kóborló fiát. Az emlékek a párizsi külváros macska -kövés utcáinak szürke bérházaiba is utána lopóztak. És hazajött francia Baka Lajos, hazahívta a föld, az asszony, a család. Nem ls lepődött meg különösebben, mikor hazatért, hogy a községházán nem a régi jegyző fogadta zsebretett kezekkel, gúnyosan fintorogva, hanem a magafajta egyszerű parasztemberek, kik azelőtt csak akkor mehettek be a falu házába, ha adót kellett fizetni. Nem lepődött meg semmiféle változáson francia Baka Lajos, csak meghatódott, mert tudta, hogy mindez a változás összefügg az ő hazatérésével: most már itthon is megkeresheti a kenyerét, nem kell többé kimennie a nagyvilágba. — Ha olyan dolgokat akarsz megtudni a falu életéről, múltjáról, melyek nincsenek feljegyezve a községi monográfiákban, sem pedig a néprajzi intézetek kiadványaiban, akkor okvetlen keresd fel a kisblrót — kötötte lelkemre a tanító. Csenger Gyula háza