A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-19 / 20. szám

ES MA TEGNAP A losoncapátfalvi Pol'ana-üzem 2—3 hónapot dolgoztak, 1931-ben pedig végképp leállt a gyár. — Mit tehettünk egyebet — kapálni jártunk a környék földbirtokaira. 1936-ban elmentem Rajecra szőni, — elevenednek az emlékek Ilonka néniben. — Ott voltam másfél évig, de aztán újra hazajöttem. A harmincas évek végén a világ háborúra készülődött, kellett a ka- • tonaruha. Megindult a munka az apátfalvi posztógyárban is. Az élet nem könnyű. Az élet állandó harc és felelősség, ez nem új dolog. Mégis, ahogy Lauko Ilona és Szegecs Mária a múltról beszélnek, ahogy az arcukon könnyű pirosság gyullad, nem mindegy nekem sem, mit ír le a ceruzám. — 1918-ban, a forradalom előtt gyakran kivonultunk, leállítottuk a gépeket. 1924 márciusában és áprilisában hat hétig sztrájkoltunk. Néhány hivatalnoknő be akart menni a munkahelyére, de azt ís megakadályoztuk. összetűzés voltak és néhány munkást leti tóztattak. De la béremelést eW tük... * * * Szegecs Mária hatvan esztend Negyvenhat éve dolgozik a gyí ban. Látta a munkások helyze a régi rendszerben. Bekapcso dott a szakszervezeti mozgalorr és belépett a pártba is. Részt v a sztrájkokban. 1948-tól újra ak párttag. Most 1300 koronát kei havonta átlagban. Nyolcvan é\ édesanyjával lakik egyszobás házacskájukban. Van kertjük re bérelt földjük is. A szövésben na a gyakorlata és ia| tapasztala A Krnovban elvégzett tanfolyj után az üzemi sztahanovista isi Ián tanította a fiatalokat az módszerek alkalmazására, , — Most háromgépes szövést SÍ retnénk bevezetni, de sokan hús Lauko Ilona elvtársnő, az Üzemi szakszervezeti bizottság elnöknője munka közben Az autóbusz éppen ott áll meg a gyár kapuja előtt. A losoncapátfalvi Pol'ana textilüzem fehér épületei vakító napsütésben nyújtóznak. Ide a kapuhoz nem hallatszik el a szövőgépeik egyenletes zakatolása. A nyugalmas csendet csak a zászlórudak körül matató fiatalemberek vidáim beszélgetése háborgatja. Holnap május elseje — díszítik az üzemet. * * * A szakszervezeti bizottság irodájában kedves barna fiatalasszony fogad: — Nagy újságlrőinvázió van nálunk mostanában. Csak nem követtünk el valami dicső cselekedetet! tudtunkon kívül? — Hát igen, régen vagyok a szakmában, meg az üzemben is, — emlékezik. Széles, nyájas arca mosolyra húzódik, apró szeme vidáman hunyorog. — Tizennégy éves voltam, mikor a gyárban felvételre jelentkeztem^ Nem is akartak felvenni, hogy ilyen apró termetű vagyok. Ez volt az oka annak is, hogy öt hétig kellett tanulnom a szakmát. Másoknak elég volt 2—3 hét.is. — Az ám, de azt is mondd el, hojjy akkor még az inasoknak nem adtak fizetést, hát mindenki igyekezett gyorsan gép mellé kerülni — vág közbe Ilonka néni. Tisztára elfelejtette, hogy ő nem akart „nyilatkozni" és én csendes örömmel jegyezgetem a sok érdekes, eleven emléket, amelyekben a két idős asszony öntudatlanul elmerül. Egy-egy mondatuk, gondolatuk örvénylő vizek mélyéről felhozott igazgyöngyként csillan meg előttem. íme, honnan indultak és hová jutottak Lauko Ilona és Szegecs Mária: az egyik az üzem szakszervezeti bizottságának elnöknője, a másik elismert élmunkásnő, a fiatalok legkészségesebb segítője. Szegecs Mária, az iizem egyik legrégibb dolgozója és egyúttal egyik legkiválóbb szövőnője Megnyugtatom, hogy ezúttal nem a szenzáció híre hozott közéjük. Egyszerűen — szeretnék megismerkedni néhány dolgozóval, olyanokkal, akik hosszabb ideje ismerik a gyárat és a szakmát, — Akkor az Ilonka nénit hívom, — mondja a fiatalasszony. Ilonka néni — Lauko Ilona elvtársnő, az üzemi ROH-szervezet elnöknője — azonban nem akar kötélnek állni. — Inkább a Szegecs Máriát kérdezzék. Én nem szeretek magamról beszélni. Eljött hát az apró termetű, gömbölyű Szegecs Mária is. Otthonról hívták el, mert csak dóü két órakor kell munkába állnia. Meglepődik, hogy miért hivatták. 20 1917 telén, amikor Ilonka néni még csak 13 esztendős Iluska volt, beállt a posztógyárba nyüstöket tisztogatni. Szőni ügy tanult meg, hogy le-leszaladgált a munkásnők közé és elleste a tudományukat. — Bizony, ha akkor valamit elrontottunk, kikaptunk. Én is kaptam két pofont az üzemvezetőtől. Ott cseperedett nagylánnyá a szövőgépek mellett. A férjét is ott ismerte meg. Lakatos volt. A, gyárban inaskodott és ő is elszenvedte a magáét. A szakmunkások, segédek csak úgy bántak a tanoncokkal, ahogyan velük bántak egykor inaskorukban. Hatalmas fatálcán hordták a segédurak részére a tízórait, a cigarettát iés repültek a pofonok, a rúgások, ha valamit elfelejtettek. A kis Ilonka másfél év után került gép mellé. Akkor kapott végre rendes fizetést. Tizennyolc éves volt, amikor férjhez ment, de tovább szőtt. Csak akkor állt ki kis időre a munkából, amikor két fiának életet adott. — Dolgoztam, mert kellett a pénz. A férjemnek hol volt munkája, hol nem. A szövőgyárat sem kerülték el a válság évei. 1928-tól évente csak