A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-19 / 20. szám
A minap este büszkélkedve hívoti meg az egyik barátom, hogy nézzem meg a nemrég vett rádióját, látogassam meg öt. Odahaza a felesége az új rádión épper operakazvetítést hallgatott. Ennek Iáttár: barátom csüggedten sóhajtott fel: irigylem, hogy te annyira tudod élvezni a zenél — szólt feleségéhez — nekem meg olyan botfülem van, hogy a madárfüttyöt összetévesztem a déli harangszóval... Bizony sokan panaszkodnak erről, sől nemrég a népművészet ápolása terén a „Hogyan tovább"-ot vitató cikksorozatba! többen is megállapítottak az ifjúság sajnálatosan alacsony zenei műveltségét gyakori botfülűségét. De hát indokolt-« valójában ez a panasz, s mi az oka végeredményben, hogy olyan sokan vallják magukat botfülűnek? Egy kiváló zenepedagógus kijelentette, hogj süket emberek akadnak ugyan, de az ún. botfülűek túlnyomó része egyszerűen hanyagu és kevés önismeretre valló módon bélyegzi magát botfülűnek. Pl. egy botfülűnek tartott isme ősöm éppen a napokban aratott hatalmas sikert baráti körben azzal, hogj tűrhető tenorján szinte hibátlanul énekelte el az „A csitári hegyek alatt..." gyönyörűen ívelő dallamát. Egyik tanulómat társai addig-addig biztatták, míg ,,botfülű' létére nem lett az énekkar tagja. Ma a tenor szólamvezetője. A botfülűség tehát a legtöbb esetber nem más, mint az önismeret és az önbizalom hiánya. A téves önbírálatot pl. egyáltalán nem támasztja alá az a körülmény hogy a botfülű ember nem tudja megjegyezni a hallott dallamokat, vagy gyakorlatlan hangján hamisan énekel, ismétel egj kis zenei tételt. Egy, a 19. század második felében élő olasz operaszerzőről, Arrig« Boitoról jegyezték fel, hogy pokoli hamisan fütyült, egyszerűen azért, mert szájéi nem tudta kellő formára beállítani, holott hallása tökéletes volt. Egészen nagj zeneszerzők, — állítólag Beethover is — a legmulatságosabb rikácsolást művelték, vagy művelik nem egy esetben amikor zongorakíséret mellett saját műveikből ízelítőt akarnak adni. Nem mindenki olyan szerencsés e tekintetben mint Musszorgszkij, a nagy orosz zeneszerző, ki komoly művészi erővel és szépséggel tudta énekelni műveit, vagy Schubert aki ugyancsak pompásan értette a módját hogy kellemes hangján megszólaltassa gyönyörű dalait. A botfülű először is próbáljon szert tenni egy kis türelemre és önbizalomra. Hallgasson meg nagy figyelemmel minél több egyszerű zenedarabot, főként népdalokat elsősorban népi táncok «csodálatosan gazdag és mégis egyszerű dallamú gyűjteményéből. És mindenekelőtt verje к a fejéből azt a gondolatot, >iogv a muzsika az ö számái a valami egészen idegén terület! Tény az, hogv aki bieg sem próbálkozik közeledni a zenéhez, megismerkedni a zene csodálatosan gazdag országával, annak részére csakugyan idegen marad ez a terület. Természetesen elhibázott dolog volna ha a „botfülű" mindjárt valamilyen hatalmasan felépített szimfónia rejtelmeibi akarna behatolni. Ámde, helytelenül ügynevezett „nehéz műnél is, — mert ma mái csak jő és rossz zenét különböztetünk meg, legyen az akár komoly, vagy szórakoztató tárgyú is, legyen az akár dal vagy szimfónia, — előfordulhat, hogy i botfülűt valamely csodálatosan megkapó résznél — maga sem tudja, hogy miként, hirtelen különös meghatottásg fogia el. Még a műit nyáron történt,, hogy az előbb említett botfülű barátomat sikerült rávennem, hogy jöjjön velem Csajkovszkij nagyszerű nyitányát, az „1812"-őt meghallgatni a pozsonyi szabadtéri várszínházba. A megható végakkordok hallatára botfülű barátom szégyenkezve törölgette nagy titokban könnyes szemeit.. . Móra Ferenc, a nagy magyar író beszélte el egyszer baráti körben, hogy egy szegedkörnyéki idős parasztembert „úri" ismerőse kísérletként elvitt Beethoven IX. szimfóniájának előadására. A pásztor, aki semmiféle hangszerhez sem értett, s botfülűnek tartotta magát, az Orom-óda hallatára meghatottságában még könnybelábadt szemét is elfelejtette megtörölni. De ho , an próbálkozhatnánk meg tudatosan behatolni a zene birodalmába? Higgyék el, nem is olyan nehéz dolog az. Csupán egy kis figyelmet igényel, míg elérjük azt, hogy ne csak halljunk, de fel is fogjuk azt, amit hallunk. Dúdoljuk el ezt a közismert, gyönyörű melódiát: Most vizsgáljuk meg, hogy milyen csodálatos törvényszerűségek, művészi arányok rejlenes ebben a melódiában. Az első sor „A csitári hegyek alatt régen leesett a hő". •hangulatot teremt. A hosszú, gondolkozásra és beszélgetésre annyi időt nyújtó téli esték meleg szobájának hangulatát. S ezt a hangulatot mélyíti el a dallam első négy felszálló hangja: mintegy a lélek mélyéből felszakadó bús sóhaj (1. taktus). A felsóhajtás után lassan-lassan lehanyatlik a hang (2. taktus). Kisebb erővel, de még egyszer felcsuklik a panasz. (3. taktus), majd önmagába visszhanvatlik a gyönyörűen ívelt vonal, hogy megnyugodjék az alaphangon (4. taktus). Mi történ"*: tovább? „Azt hallottam, klsangyalom, véled esett el a ló..." közli velünk a tényállást a nép ismeretlen mester-költőie. És a dal melódiájában mit veszünk észre? Az első sor dallama ismétlődik meg az új verssorra. S milyen rendjén van ez így! Az első zenei gondolat olyan tartalmas volt, hogy első hallásra nem is fogl attuk fel minden szépségét: tehát szívesen hallgatjuk meg másodszor is. Ugyanaz harmadszorra viszont már sok volna. Valami újra vágyunk. Mit mond a szöveg? „Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?" Hogyan „mondja el" ugyanezt a muzsika? A dallam az eddigi nagy négyütemes ívek helyett két-két ütemre tagolódik, tehát lüktetőbb lesz a forma, mert ez így az ember felindultságának jobban megfelel. De hangban is újat hoz a harmadik sor. A fájdalom felcsapja a hangot és az eddigi mély alaphangok helyett nyolc hanggal magasabban indul a motívum (9. taktus) s új magaslatot ér el és szinte az egekre kiált fel (11. taktus), itt éri el a csúcspontját, hogy a nagy fájdalomkitörés után szinte aléltan omolják össze önmagában (12. taktus). A. drámai csúcspont után nem lehet hirtelen abbahagyni, hanem a felkorbácsolt feszültséget le kell vezetni. Mily természetes egyszerűséggel oldja meg ezt a népdal: „így hát kedves kisangyalom nem lehetek a tied," konstatálja kissé fatalisztikusan a tényt a józan magyar mentalitás s a dallamban újból felszivárványoz az első sorok fino n íve s ezzel kereken, építészeti szimmetriával zária körül a középrész feltornyosuló kupoláját. Megismerve a dallam bonyolult belső vonatkozásait, másképp él bennünk ez a dal Fokozódik az emberben a kifejezés ereje, az egésznek, mint változatos részek mégis egybeforrt egységének az értékelése íme, kis nepi aaiiam, es mégis mennyi művészi tökéletesség rejlik benne. Arany János hasonlatával- „Mint a patak vízcseppjei a kavicsot, úgy csiszolták ki a magyar szívek ezeket a melódiákat csodálatosan kerek, kifejező, arányos, klasszikus formákba." „Klasszikus példái ezek a dalok annak, — írja a nagy zenetudós, Bartók Béla — miként lehet a lehető legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot a maga frissességében arányosan, egyszóval a lehető legtökéletesebb módon kifejezni " Megismerni, megszeretni, magunkévá tenni a néodalokat, a legbiztosabb út a zenei műélvezethez. A népdalok ismerete és szeretete: csodálatos aranykulcs, mely megnyitja részünkre az egyetemes zeneirodalom szépségben rejlő, mindent lenyűgöző erejét s ezzel hathatósai hozzásegít minket teljes emberségünk gyorsabb kibontakozásához. Ezért i „botfülűségnek" v„get vetni érdemes igyekezet, mely a ma emberétől sokkal több figyelmet kíván. MÖZSI FEBENC A CflTÁRl HEGYEK ALATT..