A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-19 / 20. szám

Вепс zűr falván jártam и. Munkában nagy fába vágta múltat és mát megelevenítő Vésőjét, de esztendők óta a képzőművészet történetében egyedülálló munka megvalósításán fáradozik, szorgoskodik. Igen, a bányászélet küzdelmes és nincstelenséggel sújtott múltját örökíti meg döbbenetes erővel figyelmeztetésként. Domborművekben és körplasztikóban. A szobrokban foglalt történet a bányászat őskoránál kezdődik és máig tart. Az 1754-ben a szénkibúváson tüzet gyújtó kanásztól a nógrádi medencében dolgozó modern Donbasz-brigádig, a 36 írtétermázsás tölgyfarönkből faragott bácsi szavai csengtek fel benne, alakultak, formálódtak a múlt döbbenetes képet s a mát elevenítő munkájából az optimizmus áradt. Az ember csak megbűvölve tud gyönyörködni a művészi tolmácsolás egyszerű eszközeinek s ugyanakkor az erő és a részletmegoldásokba is átvitt tiszta kifejezési mód itt tapasztalt sokoldalú érvényesítésében, megjelenítésében. Az 1920-as bányászsztrájk világát idéző domborműve mellé Szabó körplasztikába vitte tovább a kompozíció robbanásig feszült pillanatának központi hősét, a bányászok — munkások bizalmiját. S bár a Amikor a régi Benczúr műterem ajtaján az időrágta kilincset lassúdan lenyomtam, s elémbe tárulkozott a teremnek is beillő helyiségben egy gazdag müvészlélek fábafaragott s múltat visszavetít,i álma, a kucsmás ember megfordult. Most már jól szemrevehettem. Ezüstös hajú, harcsabajszú, idős bácsika volt. Ahogy az ajtőcsikorgásra figyelmes lett, a vésőt meg a faveröt letette s kedves, nagy szemét kérdőn emelte rám. Zavartan indítottam útnak szavaimat, hogy jövetelem céljáról szamot adjak. — Szabó Istvánt keresem — mondtam csendes szóval, röviden. — Az a kérdés, melyiket, — kérdezte huncutul. — Hát a szobrászt, — egészítettem ki a megkezdett mondatot. — így még mindig kevés lesz a szóból — mondta — mert abból kettő van. — S mivel felmérte, hogy játékos incselkedésével csak zavaromat fokozza, hát: gyorsan, magyarázólag hozzátette még: — Tudja, itt olykor két Szabó István dolgozik. A fiam is meg én is. S mindketten egyaránt a fának vagyunk szerelmesei. Szó szót követett s idős Szabó István, a két szobrász életéről kezdett magyarázgatni. — Az apa vagy negyven esztendeje még mint bognársegéd, titokban, az uradalmi bognár műhelyében kapott rá erre az életen ét tartő szerelemre. No eleinte csak játéknak, kedves időtöltésnek véltem, s ma már el se tudnám nélküle képzelni az életemet-S hogy a közmondást ne lehessen hamisságon kapni, hát az al -ma sem esett messze a fájától — mondja nevetve s közben ma már neves művész fiára .gondolva az. idős ember. Persze az ifjú Szabó István útja a művészethez, az nem volt. oly göröngyös mint az öregé, mert mig iskola, művészképző, ösztöndíj meg miegymás a bognárfiúknak csak utolérhetetlen vágyálma lehetett, a fiatal Szabónak nem kellett» hogy csak álma legyen,, „A bizalmi" mert tíz egynéhány esztendeje más világot élnek a népek Magyarországon s az álom beteljesülésére a fiú esetében lehetőséget adott az állam. — S nekem, az autodidaktának, van kivel versenyeznem — mondja egyszemélyben, mint apa is, művész is — nem is olyan könynyű ezzel a fiatal Derkovics ösztöndíjas szobrászművésszel lépést tartani. Belémkarol s egyszerű szavakkal tessékel: — No de ha már engem keres, akkor tón először nézzen széjjel nálunk, bányászoknál. A két utolsó szót erősen, sokatmondóan aláhúzza. Szemem karjának széles mozdulatát követi, így már szavainak értelmét is felfogom, hisz e műteremben, előttem bontakozik ki a magyarországi bányászat két évszázados története. Mert Szabó István nemcsak kompozícióig. A szélben, viharban naponta harminc kilométert is gyalogló vájártól, az Ikarusz autóbuszon a bányába utazó csillésig. Szabó István harminc esztendeje járja a bányát. Hosszú estéken öreg vájárokkal, fáradt csillésekkel eleveníti, bogozza a múltat. Aztán 1952-ben dönt: megvalósítja az évtizedeken át szívében titokban hordott tervét. Százakra menő apró tanulmányrészletek megoldása után merész lépésre határozta el magát, s ez azóta is betölti egész énjét, ujjongó művészi lelkét. S azóta nincs megállás, őrán"i pihenés, hajtja, űzi elhatározása, rabul ejti az alkotásvágy. Az öreg Szeberényi Ökrös András volt az első bányász, akit megörökített, s aztán? Sorolni is nehéz lenne. Hisz mikor a Rau-aknai sztrájk kirobbanásának pillanatát megörökítő domborművén dolgozott, már az öreg Eiberger kompozíció s maga a doml egysége annak rész-alakjai a ter mélyen átélt mondaniv nak sikeres tolmácsolása, bővebben, inkább „A bizalm kell szólni. Miért? Mert az magában tanúságtétel az f tengernyi emberi egvüttérz mélyből fakadó szeretetének szédes vallomása. Szabó Istv tiszta szemmel járó embert ic megfigyelőként ábrázolja hős sztrájkot, a munkásmozgalmi szervezőjét, az eszme és met ződés erős akaratú, féléin hátrálást nem ismerő .agitá A hős hitet sugárzó arc kifej« tiltakozást kiáltó szempilLantá duzzadó ajkak merevsége, a akadályokat nem tűrő lendüle súlya, vagy akár a végsőkig ft ember • ingettépő s az ellenf dermedtséget riasztó karmoz ta mindmegannyi bizonyítéka, az őstehetségnek indult Szabi ván oly elmélyült fejlődési ért a mához, mely joggal é: karrel ösztönzi a legneh« mondanivaló tiszta művészi mácsclására. Az élet kontrasztjainak, a és tegnap kiáltó ellentéteinek r káns példája a műteremben mással szemben álló két egyi körplasztika: Ütban a munl Maga a gondolat is dicséretes vészi meglátás. A múltat Szal zúgó tomboló viharban menete a hosszú kilométeren fáradsí támolygó két bányászalakkal á zolja. A jelent az autóbuszba munkáról vitázó vájárokkal mi ja el. Mindkét alkotás egyről szél: munkába menetelről, i korban, időben van külön! Csak? Nem! S erről beszél szerű, de megrázó erővel a vész. S a látogató? Nem tud badulni a gondolattól, hogy S István alkotásaiban mily egys művészi eszközökkel tud a szc lista élet agitátorává válni. Történelmet ábrázoló mun ságában emléket állít a mag országi bányászat úttörőinél Liptákoknak és Gránereknek, szlovák és német bányászok akiket hazulról az 1850-es ével a nyomor kerget a Mátra és a zsöny nyúlványai közé ékelt 1 rádba. A beáramlásnak ezt a1 rát egy domborművei és h körplasztikával rögzíti. A h figurális kompozíció, a Liptá Gráner és a félig kész palói nyász nem viseli magán elég győzőén e három különböző jellegzetes különbségét, bár í kétségtelen kereste a helyes jazési módot, mégsem oldja itt oly sikerrel típust alkotó nyászait, mint előzőleg em körplasztikáiban. E témát mec kitő domborműve azonban már kai erőteljesebben hat, de hadd beszéljen maga Szabó Is — Jő néhány esztendővel vc még akkor fiatalabb, hogy az Eiberger bácsival összebarál tunk. Abban az időben ő vol egész nógrádi szénmedence le< sebb bányásza. Nagyon szer mesélni. Én meg szerettem gatni. Hét éves gyermekként rült ide hozzánk Nógrádba, nyarán, bizony hátulgombolós még akkor. Édesapja már kc