A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-12 / 19. szám

ÁSGÜTHY ERZSÉBET: HÄROM VERS • Az írásod csak fekete betű... Az írásod csak fekete betű, De rózsaszíribe fúl a szürke sor, ha két szemem fényévél itatom. Színes tintákba mártott tollal írsz, ha én olvasom a betűidet, feledve, hogy mással is így beszélsz. Kopott szavak leírva messze nőnek, friss virágot hajt minden holt betű. Lavina lesz a kis kavics, amit a képzelet szele szívemre görget. Az írásod csak fekete betű... Az írásod csak fekete betű. Es mégis megváltanám bármi kincsen. Оду tapogatok szavaid falán, mint gyermekkéz egy zárt ajtókilincsen. Egy eltávozotthoz Te túljutottál mér a barrikádon, Melyet közénk emel a nagy Titok. Nem ér hozzád már sem gúny, sem szitok. Szép szót, babért nem váltasz drága áron. Nekünk a kétség semmit el nem árul, Te már tudod, hogy mit jelent a Vég. Vakon bolyongva meglétunk-e még Egyszer, ha majd a végső kapu tárul? Magába zár egy bús verem: a sir. — A lázadásunk hasztalan, ha sir — Kihullattad kezedből már e lantot. / S mlg itt fürkésszük, sorsunk ml lehet, Te mindent tudsz már. S az emlékezet Pergeti hült szived fölé a hantot. Tarcapart Magányos vagy? Ne bánd, te árva fűz, Ki bomlott hajjal állsz a víz felett, S Üres kanokkal meredsz ég felé, Mert elhagyott már minden leveled. Sóhajt suhogtat, míg cibál a szél S vígan fütyül a téli táj felett: Nem vagy kivétel. Vannak társaid. Te itt fakadtál: itt van a helyed! Te Itt fakadtál mostoha rögön, Megtépdesett, mosódó partokon. Napfényes, cifra ég alá került Talán a többi, gazdagabb rokon. Van társad tán, kit sorsa többre vett, S virul nyesett park kőfalán belül. Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz, S itt állsz tovább ls — rendületlenül. Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz, S csak áüsz, mint őr, kl őrhelyén kitart, Téged is Itt köt gyökered... Ne bánd! Szivére zár az omló Tarcapart.