A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-12 / 19. szám

Az én térképem még D6-lányt emelget, de ahogy az alacsony dombra felkaptat Skoda 1200-unk, jobbkéz felől a községet már új névvel jelzi a tábla: Benczúrfalva. Munkácsy Mihály kortársáról, Benczúr Gyuláról nevezte el erdők övezte kis pátriáját a község lakossága. Rögtön a dombhajlatban balra, százados múltú kastély áll. Ebben élte alkotásokban oly gazdag életének utolsó szakaszát Benczúr Gyula, a XIX. század képzőművészetének nagymestere. Vajon él-e még a liptói hegyekből ideszakadt Magulya János, Benczúr Gyula kedvenc embere és kedvelt modellje? -- János bácsi? Hát hogyne élne! — adja meg kérdésemre a választ a kertek alján szorgoskodó főkötős nénike s miközben bennem a rohanó évek múlásával kapcsolatos gondolatok kergetőznek, a néne mintha ráhibázna, belémlátna, így folytatja kissé gúnyosan, kissé nevetve: 4— Bizony, gyermekember volt még Magulya János, hogy beállt Benczúrékhoz segédpiktornak, — annak csúfoltuk — most meg már ugyanolyan vén csont, mint én. De nem! Mégsem, olyan, mint a nagyidőt álló fa: szálegyenes. Arra menjen, lelkem, — mondta aztán kedvesen s karjával egyszer egyeneset int, majd mutatja, merre térjek balra. így kopogtattam be Magulya János benczúrfalvi középparaszt portjára. Paroláztunk, majd némán méregettük egymást, s csak mikor a kiskonyhában magunk alá húztuk a simára gyalult festetlen széket, törtük meg a csendet. A földről és a paraszti munka szépségéről úgy beszélt, mint fiatal legény kedvese pirosló orcájáról. Amikor a 12 magyar holdnyi gazdaságával kapcsolatos sürgős tavaszi dolgait elsorolta s kedvenceiről, az aranysárga édességet csurgató méheiről is beszámolt, no meg számot adott arról, hogy fiának a közelmúltban épített, most meg a maga portáján akar még csinosítani, úgy vélte, mindent elmondott, ami csak egy külföldi újságírót érdekelhet. — Hát így, így... — tett szavai után pontot, aztán mintha valamit még kihagyott volna, tempósabbra véve szavait, igy szólt: — Bizakodással nézünk a nyár elé. — Ez mind szép, Jancsi bácsi — törtem meg a pillanatra beálló csendet, de én nem ezt a Magulya Jánost keresem. — Hát? — A piktorsegédet, — csúszott ki számon a néne mondása. — Nem voltam én piktorsegéd, — s ezt úgy mondta, mintha megütötte volna a számon akaratlanul kicsúszott csúfolódás, de aztán magyarázólag megtoldotta: — Meg régen is volt az már. Hisz már 37 éve... — s hogy súlyt adjon a számoknak, még hozzátette: — Emberöltönyi ideje, hogy meghalt. 1912-ben találkoztam vele először, akkor jött ide a kastélyba. Ügy mondták, egyetlen festményéért kapta, meg mellé a gyümölcsöst és a parkot is. Valamelyik Pejacsevich gróftól. Azon a nyáron fogadott fel maga mellé, amolyan belső emberének. — Aztán milyen volt? — Milyen? Jó ember! Olyan volt a szíve, — s János bácsi most itt egy pillanatra elgondolkozik, vajon a messzi idők távlatából mihez is hasonlítsa szet ezernyi, az alkotóművészt tettekre ösztönző szépségét ilyenkor magába szívta áhítattal, s töprengett, gondolkozott hatalmas történelmi vásznainak megoldásán. Ilyenkor nem volt szabad őt megzavarni, fel s le maktatott a keskeny, pázsitszegte úton, színekről, csodálatosan mélytüzű képekről álmodozott s az élet mozgását parányi részleteiben és megkapó mozzanataiban visszavetítő alkotások elevenedtek meg előtte. Féltízkor aztán bezárkózott a műterembe, hogy a megálmodtakat vászonra vesse. Rajta kívül, munka közben, oda csak Magulyának volt belépése. Délelőtt 3 órát és délután ismét 3 órát dolgozott. Uzsonna után Benczúrfalván jártam volt gazdája szívét. Majd felcsillant a szeme: — mint egy igazi nagy-nagy művészember szíve. Jóságos. Komoly is, meg bolondos is. Adakozó, az embereket szerető, érző szív. — Tizennégyben. Akkor vezették be a villanyt a kastélyba. Budapestről jött egy Fenyves nevű szerelő, hetekig piszmogott és piszkított, hanem a munkával csak nem akart elkészülni. Volt egy régi, csúf szerelme, a pálinka. Az meg úgy rabulejtette, hogy inkább a fiaskóval törődött, mint a megállapodással. Ha megérezte a szagát a szesznek, neki akkor a munka már hekuba volt. Egyszer aztán, engedelmet kérek, Benczúr Gyulában is megfordult a borjú és rázendített a szerelőre, de csak amúgy finoman: „Nézze, Fenyves úr, itt van húsz korona, de többé, amíg a munkával el nem készül, italosan ne lássam." No, mondtam magamban, János, meglásd, lesz itt ma gurgulázás! Hát azt hiszi, nem így volt? Alig fordult meg a mester, Fenyves ki a kastélybői és irány: egyenest a kocsma. Nem is jött az vissza máig se, másnak kellett a munkát is befejeznie. Hát ekkor az egyszer láttam Benczúr Gyulát mérgesnek ... Eközben a kiskonyhában a régi faszerkezetű függő órán a két örök jóbarát vígan kergetődzött. A nagyobbik már vagy harmadszor érte be a kisebbiket s most ismét ott szaladt körbe, hogy újból lekörözze társát. Magulya János ezalatt 40 egynéhány évet lapozott vissza életében. Kedves, régi emlékek között turkált s fellelve őket meg-megmutogatta, elmesélte fiatalságának és a nagy útra rég eltávozott festő életének közös pillanatait. Benczúr élete alkonyán sokat dolgozott. Reggeltől estig alkotott. Napfelkeltekor a dombetőig ugró kastély kertjéből a csodálatos nógrádi lankákban gyönyörködött. Nála ez is az alkotáshoz; tartozott. A természivartárcáját megtömte vékony virginiákkai, olykor 24-et is vitt magával, de útjáról mindég szivar nélkül érkezett viszsza. Beszélgetni, ismerkedni járt a parasztokkal. Tanulni. Megfigyelni arcokat, mozdulatokat. — Tudja egy este történt. — S most idézem megint Magulya Jánost. — Akkoriban kezdte meg egyik biblikus képének vászonra vetését: Salome és Keresztelő János történetét. Nagy vonalakban már kialakulóban volt a kép, de a részletkérdésekben még nem találta meg mindazt, amit akart. Sokat töprengett, különösen azon, hogyan adja vissza Salome anyjának gonoszságát, lelki rútságát. Azon az este is sétájáról, a faluból jött. De nem úgy, mint máskor, szép lassúdan, de lélekszakadva s már messziről kiabált felém: — János, János, megvan! Rút is, döbbenetes is, — s kapkodta a szavakat, szinte fuldoklott. Nem használt a nyugtatás s rákezdte azonmód részletesebben, hol fedezte fel, merre lelt rá képzelt Heródiására. — Te János — mondta,— annak az asszonynak olyan az orra, mint a boszorkányé. Fel kell hívni! Nosza, szaladj le hozzá, hogy holnap jönne fel a műterembe ülni nekem. — Az öreg Kompan Andrásné? — kérdeztem, de már inamba szállt a bátorság, mert öt tisztelte meg a teremtő azzal a bunkós, éktelenül bibircsókos orral, amely, szentségemre, már nem is orr, hanem inkább ormány volt mégpedig a javából. De vigasztalóul adott nyelvet is mellé olyat, hogy hét határba szégyenbe hozott Kompán asszonyság mindenkit, akit véletlenül ez utóbbival megpergetett. — Ez kellett még csak nekem, — morfondíroztam kétségbeesve s megrettenve híva segítségül paraszti eszemet. — Ráállok, — böktem ki vég -re, de csak alkuval. Benczúr csak nézett, hogy mi az ördögöt is gondolok én az alku alatt, — Hát úgy instálom, ha Kompán Andrásné soha meg nem tudja, mi végből éri őt a szerencse. Nem is tudta meg soha szegény, hogy miért kellett két napon át Benczúr Gyulával trécselnie. Az igaz, fúrta az oldalát a kíváncsiság, de mert hát a nyelvét pergetni igenigen szerette, így a mester pingálását észre sem vette. Csak én meg Benczúr tudtuk, hogy a dolányi Kompán Andrásné bunkós bibircsókját formázza a Heródiás arcát csúfító orr. Esteledik. Jancsi bácsi élete párja is mindgyakrabban téved be a konyhába figyelmeztetőül, hogy az idö röpül. Még bepillantunk a belső szobába, ahol a falakon függő képek a fiatal évekről beszélnek. Egy kis csipkézett fakeretben Benczúr Gyula fényképe. Mosolygós szeme szinte beszédes, mintha marasztalni akarna: — Maradj még s beszélj csak Magulyával, jó emberem volt. 1919-ben, amikor már súlyos beteg voltam és győzedelmeskedni akarva kínzó fájdalmaimon túlfeszítettem a húrt, hányszor mosott fel aléltságomból, bent a műteremben hányszor emelt, féltő, szerető kedvességgel a kerevetre, hogy megpihentessen, és hogy tudta ez az egyszerű paraszt ember értékelni a szépet! Míg én 'Benczúr Gyula fényképe előtt idéztem, Magulya János, kitudja hányadszor már, a nagy mester alkotásainak levonataiban gyönyörködik. Milyen nagy művész volt, apró gyerekkorától haláláig! — Gyerekkorától? — kérdem hitetlenül. — De úgy ám. Negyvenkilencben a magyar szabadságharc bukásának szomorú esztendejében már komoly pénzt kap: 2 rubelt egy képéért. Öt esztendős volt akkor. Oly megkaoóan és hitelesen ábrázolta a körülötte zajló viharos életet, a magyar honvédet, a kozák lovast, a mozgó társzekereket, az ágaskodó, táncoló huszárlovat, hogy már ekkor mindenki csodagyereknek mondta. A két rubelt sokszor emlegette nekem is. Egy orosz tiszttől kapta. Ügy mondta, ez volt első keresete. Kezet szorítottunk s még a domoldalon elnyúló temető aljában is éreztem Magulya János kérges, de szeretetről tanúságottevő kezének baráti szorítását. Most itt állok kalaplevéve a mauzóleum előtt. Lépcsőzetes emelkedésen nagy kőkoporsó, felette kupolaszerű tornyos tető, melyet négy karcsú oszlop tart. A mauzóleum oromzatán fehér márványból készült dombormű Kisfaludy-Strobl alkotása: az örökké mosolygó Benczúr Gyula portréja, alatta kis tábla, melyen rideg betűk hirdetik: Benczúr Gyula, született 1844-ben, meghalt 1920-ban. (Folytatjuk) NAGY JENŐ 11