A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-05 / 18. szám
Sunki sem tudja, hányszor játszották Johann Strauss csodálatos zenéjű, az álszenteskedő polgári társadalmat ártatlan eszközökkel kipellengérező operettjét,, a Denevért. Nem is lehet ezt a számot megtudni, mert a Denevért játsszák mindig, mindenhol, az egész világon, állami operaházakban, füstös kocsmák helyiségeiben. Játsszák, éneklik, jól-rosszul, hiszen zenéje igényesebb, mint kora átlagoperettjeié. Játsszák szinte szüntelenül, mert a színházlátogató közönség, a mi milliós színházlátogató új közönségünk is szeret időnként, a mindennapos munka után elszórakozni. Tegyük azt is hozz^, hogy az örömteli l'art pour 1'art szórakozásnak ezt a módját és formáját nem vetjük el és hogy állításunkat gyakorlatilag is igazoljuk, hitelesen tanúsítjuk, hogy a Denevér minapi, prágai felújítása után másnap jobb kedvvel, vígan, mosolyogva láttuk el köznapi feladatainkat. Bécsben, 1874. április 5-én volt a darab ősbemutatója. A legnépszerűbb operettszínészek szerepeltek benne. Frosch, a börtönőr feledhetetlenül komikus figuráját a bécsi operett koronázatlan királya, a nagy Girardi alakította. A kedélyes bécsiek mindmáig szeretettel gondolnak erre a halhatatlan kedvencükre. Dalokat, színdarabokat írnak róla, még filmre is vitték — nálunk is bemutatták — 6lményekben gazdag életét. Bécs után Berlinben tombolt a siker. Prágában a Nemzeti Színházban 1888-ban mutatták be a Denevért és 39 reprízt ért el. Meghódította Indiát, Ausztráliát Japánt, Amerikát és párizsi előadása még a hazai Offenbach népszerűségével is felért. Bécsben később az állami Operaház is műsorra tűzte és Gustav Mahler, a világhírű komponista vezényelte. Se a Denevér múltjával, se a sikeres prágai felújítással nem óhajtunk most foglalkozni. Térjünk hát a tárgyra. Eisenstein, a gazdag magánzó, Rosalinda, a felesége, Adél, a komornájuk, Alfréd, a tenorista, Falke közjegyző. Frank börtönigazgató, Orlowsky nagyherceg, Frosch, a kacagtató börtönőr, a pezsgő mámoros világa, az ízléses balettbetét, a kegyes és kegyetlen kis csalások, a bortön kedélyes légköre, a káprázatos ruhák, pazar kiállítás, legfőképpen azonban a fülbemászó zene és ének, szóval az előadás egésze, elszállt fiatalsáqunkat, losonci diákéveinket juttatta eszünkbe. Többek között a színházat. Az első köztársaság magyar színészetét. Egy-két koronáért jártunk állóhelyre, először az Apollóba, azután a Vigadóba. Igaz, sok operettnek tapsoltunk: a Csárdáskirálynőnek, a Tatárjárásnak, Maricának. Biller Irén kocsijából még a lovakat nak, a Nótás kapitánynak, az Árvácskáis kifogtuk mi diákok, úgy húztuk haza előadás után a lakására. De nem illette az operettet a kizárólagosság joga. Elhervadhatatlan érdeme az akkori színházi vezetésnek — különösen Polgár Kálmán, Faragó Ödön direktorságának idejére gondolunk —, hogy megismertetett Shakespeare, Moliére, Rostand, Klabund, Gorkij műveivel. Az ember tragédiájával, a magyar klasszikus népszínművekkel, a Borral, az Aranyemberrel, A vén gazemberrel, a Légy jó mindhaláliggal, a Liliommal, persze a divatos újdonságokkal is és már akkor, a nemzetiségi vi-zálykodás fullasztó légkörében Capek és Langer, a ma bírálatát is kiálló legjelentősebb alkotásaival. Megelevenedik előttünk Capek Fehér kórjának 1938-as éberségre intő előadása Gellért Lajos vendégrendezésében. A napokban újította fo' ezt a pompás művet a Tyl Szín.iáz. Álljunk meg itt egy pillanatra. Nem Gellért Lajos személye miatt, bár kiváló színész-rendezőnek bizonyult. A színigazgatók, Polgár, Son,agyi, Faragó után Iván, Föidessy, Földes nem is ritkán olyan kiváló színművészek vendégszerepléséről gondoskodtak, mint Jászai Mari, Gál Gyula, Beregi Oszkár (a Horthy-terror üldözöttje a magyar kommün bukása után), később Csortos Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Lábass Juci, Lázár Mária, Kiss Ferenc, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A szlovákiai magyar színművészet magvát azonban mégsem a vendég szerepi ók alkották. Igazságtalanok lennénk olyan művészekkel szemben, mint Faragó Ödön, Somogyi Károly, Farkas Pali, Juszt Gyula, Vágó Artúr, Thúróczy, Fischer Károly karnagy, Kiss Manyi. Rajz János művész. kiforrottságához is formálunk némi jogot. Rátkay-szerű életutat látunk az ő művészi pályájában is. Ugri-bugri táncoskomikusból ő is komoly drámai színésszé nőtt. Várjuk parádés alakítását a Dollárpapa film címszerepében. A francia közmondás azt tartja: Noblesse oblige. Az előkelőség kötelez. De mi úgy véljük, nemcsak az előkelőség kötelez. Minket már kezd hányatott múltunk. felhalmozott tapasztalat-gyűjteményünk is kötelezni. . És ha nemrég újra felfedeztük Anton Strakát, magyar, szlovák és cseh költők kifogástalan tolmácsolőját, tavaszias virágcsokrot nyújtottunk át az örökifjú Barta Lajosnak, úgy véljük, férfimunkát végzünk, ha — kissé elkésetten bár, — régi magyar színművészeink felé fordítjuk figyelmünket. у Nemcsak azért, mert művészetük ezt megérdemli. Mert bőkézűen szórták tehetségüket mostoha életkörülményeik között is. Azért is, mert ha sokan már el is haláloztak, mások el is távoztak körünkből, vannak még, akik köztünk élnek. Híre jár, hogy Kovács Kató Csemadok előadásokat rendez. Két-három éve Révész Ilonkával találkoztam. Hogyan feledkezhettünk meg mégis róluk, a szlovákiai magyar színészet úttörőiről, drága kedvenceinkről? Hogyan feledkezhettek meg róluk a mai kartársak? Nincs szükségünk tudásukra, emlékezésükre, tapasztalataikra, tanácsukra? Akárhogy is, akármiért is történt, valljuk be, hiba történt. Részünkről. Lelkiismeretfurdalásunkat némileg az enyhítené, ha szeretett színészbarátaink szerény sorainkat felhívásnak vennék és minden további nélkül íróasztalunkra helyeznék érdekes mondanivalójukat. Nem kételkedünk abban, hogy van mondanivalójuk bőven, mégpedig olyan, amire olvasóink kíváncsiak. testvérem vagy! Testvérem vagy, ki alázattal hordod a zsákot, mit örök robotban ont a malom; ki éhes marhának a szecskát vágod, — óh, testvér, halld meg halkszavú dalom, ki szénhegyek közt forgatsz lapátot, hogy ablakunkból a jégvirágot lelegelje a jámbor józan meleg; ki hajnalban a kocsi bakján ülve, fagytól borotválva, széllel fésülve, mindennap buzgón begyűjtöd a tejet! Testvérem vagy, ki ércet fejtve kúszol tárnákon át, kit vöröses fénnyel aszal a kohó, én testvéremnek tartom, a katonát, kit nap cserz a vártán, vagy belep a hó, s aki bizton tudja, ki az ellenség. Diák, ki szomj vagy és elevenség; tanítóm, ki tanítsz rekedtté válva; ki forró gőzben más ruháját mosod, tagy ki sinek útvesztőjét taposod éji ködben vaksi lámpád lóbálva, testvérem vagy, névtelen testvér, kit nem csábít rang! Bocsáss meg, mert szám, ha látlak, nem köszön, hisz sapkám súlyos, mint mázsás nagy harang, s önhitten hittem, hogy nincs hozzád közöm, s hogy kezed tán soha meg nem rázhatom. Euyek vagyunk, egy szív, egy láng, egy atom. A veszély láttán bátran és komolyan fogjunk kezet, mert egységet követel ma minden dolgozó s együtt menetel az egységes nép, mint áradt — nagy folyam.' HAMVAS LÁSZLÓ 15