A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-28 / 17. szám

-ЙаЙКтоздЯВГл " Reszket a keze, ingerlé­keny, nyughatatlan, nikotin­tól sárgák az ujjai. Keletkezése idején még nem volt az. Példának oká­ért az az amőbaszerű egy­sejtű, melyet nem tudom én hány milliomodik ükünknek ismerünk el, egyáltalán nem dohányzott. Igaz, hogy keze sem volt, tehát nem is dug­hatott narancsszínű ujjakkal egy csikket a szája bal szeg­letébe (szája sem volt), de ettől még lehetett volna ide­ges! A történelem is bizonyít. Gondoljunk Káinra, aki biz­tos kézzel dorongolta le öcs­csét, mihelyt úgy látta, hogy ez a tett növeli pozícióját ez úrnál. Brutus szemrebbenés nélkül mártotta tőrét Caesar szívébe, miközben egyáltalá­ban nem látszott Idegesnek. Vagy nézzük Pilátust! Szenv­telen blazírt arccal mossa kezét felesége agyag mos­dótáljában. Látszik, egyedüli gondja, hogy a művelet mi­nél tökéletesebben sikerüljön és még a körmei alatt se maradjon piszok, összemér­hető-e, lelkinyugalom tekin­tetében, korunk bármely bí­rájával, aki egy halálos ítélet kimondása után megtér csa­ládja békés körébe? Ügye. nem? А XVIII. század végén tör­tént a dolog. Egy James Watt nevezetű fura angol megrán­tott az első, szuszogó és fe­hér gőzpárákat fújó gőzgé­pen egy zsinórt. A gép tor­kából dobhártyát repesztő fütty tört elő. Volt benne valami megdöbbentően ter­mészetellenes és rémítő, va­lami figyelmeztető, ahogy végigszáguldott a világon. — Mi az ördög — rezzent össze a csupa természetes, emberi és állati hangokhoz, esetleg mennydörgéshez szo­kott emberiség — hát ez ml a csoda? És valahol az agyában az óvatosságot, félelmet és életösztönt működtető dudo­rok táján pengve kettésza­kadt egy sejt. Az ércesen pengő hang dörögve vissz­hangzott, százszorosan ver­ték vissza a hegyek komor, hófedte csúcsai. Belereme­gett az egész föld. A vajúdás néhány pillanatig tartott csupán, és megszületett az idegesség. Picike volt, szinte .csenevész, úgy látszott meg sem él, és egyáltalán nem sejttette azt az egészségtől duzzadó, tagbaszakadt ka­maszt, ahová а XX. század derekáig fejlődött. Hát igen, alaposan megemberesedett a nyavalyás pondrója, de néz­zük csak, hogyan! Watt gőzgépje karriert csinált. Munkagép lett belő­le, elszaporodott és egyre erősbödő füttyével kitartóan fújta, zilálta az élet pókhá­lójának szálait. Az ember még segített is neki. Ns­óráikon ezt a tempót" és megállapították, hogy ilyen még nem volt! A hitvány kis idegesség­poronty kihasználta a zűrza­vart, fejlődött, növekedett. Közben szívós munkával egyre több érzékeny felüle­tet helyezett el rajtunk. Ezek a felületek külső ha­tásra mozgatni, vibráltatni kezdik a végtagokat és ízes szitkok kisugárzását idézik elő. Manapság a mű befeje­zéséhez közeledik. Az embe-Várakozó Ottó rajza műnk, hála kiapadhatatlan életösztönének, akkor a leg­találékonyabb, ha földi társalt megsemmisítő, megszüntető szerkezetek kiagyalásáról van szó. Valósággal a láng­ész birodalmának határain cselleng ilyenkor és ontja a jobhnál jobb ötletekét. A füttybe rövidesen tankok, bombázógépek és egyebek moraja vegyült. Nőtt a hangkáosz, komplikálódott a lét, az élet mindig bonyolul­tabb lett. Új definíciók, új szavak, új fogalmak kelet­keztek. Rohanó, vágtató, íramló, száguldó élet és ha­sonlóak, élettempó! Tudomá­nyos intézetekben őszszakál­lú, komoly tudósok ráncolt homlokkal mérték stopper­rlség teste sűrűn el van lep­ve ídegdúcokkal és minden érzékszervünk alkalmas reszketést kiváltó Ingerek felfogására. Elég ezt a szót hallani: lakáshivatal, beté­vedni egy halbüfébe és be nem fogni az orrunkat, üze­mi konyhán étkezni és naivul ízeket remélni az ételtől, s máris működésbe lépnek a dúcok. Manapság a kollektív Ide­geskedés korszakát éljük. Nézzük a futballt! Miért olyan népszerű? Az ember, szurkolói minősítéssel, kor­látoktól és morális előítéle­tektől mentesen törhet, zúz­hat, szalonképtelen kifejezé­seket bömbölhet. Háborítat­lanul kitombolhatja mindazt a sok-sok felszedett ingert, melyet egy komor hivatali főnök, őrmester-feleség vagy más elemi csapás heteken keresztül beléfojt. Ezt csi­nálja ugyanis a szomszédja is. így az idegességnek va­lóságos orgiái hajtatnak itt végbe, tudatosan, hatósági beleegyezéssel. Ha látnók lennék, látnám a jövő emberét, kinek tech­nikai elnevezése zümmögő vagy vibártor lesz. Az egész ember egyetlen ideg dúcból áll, állandóan reszket, a mozgása által felkavart le­vegő egyenletesen, zümmögő hangot ad. — Nono — mondhatná egy megrögzött militarista de hogyan fogunk akkor há­borúskodni. — Ismert tény, hogy remegő kézzel szinte lehetetlen egy felebarátot, még hozzá föfíiön hasonló felebarátot kupán durranta­ni, hát még ha a pasas ka­limpál, mint egy cserebogár­pajor a napsütésben! — Éppen ez az, kedves kételkedő. A cél is ember, ugyanolyan állandó, harmo­nikus reszketést végez, mint a célzó. Csupán egy műszert kell kitalálni majd, mely a két mozgásperiódus közti különbséget kiegyenlíti. Az ilyen műszerrel felszerelt puskával ugyanolyan bizto­san küldheted aztán a golyót a kellemetlen fickó koponyá­jába, mint manapság. Több baj lesz az alvással. Több azért, mert lefeküdvén a vi­brálás nem szűnik meg, kü­lönféle magasságokban do­bál majd az ágyban, és he­vesebb roham esetén a pla­fonra ken, hogy odaragadsz, mint egy rothadt barack. Ez, szerintem, kissé zavarólag hatna és föltétlenül nem hagy majd aludni. Pedig az ágy, plafon mint élettelen, merev tárgyak nem szerel­hetők fel idegekkel, hogy ve­lünk együtt táncoljanak. Kü­lönben mit lehet tudni? Ta­lán a plafonra ragadva is lehet pihenni és ragyogó ál­mokat szőni ez emberiség jövőjéről! Valahogy majd csak lesz! Találékonyak vagyunk, ha rákerül a sor, ezt a problé­mát is megoldjuk. Nem ér­demes előre idegeskedni miatta! Duba Gyula 17 /

Next

/
Oldalképek
Tartalom